Dunay Teréz

Dunay Teréz

1954. december 9-én született Baján és a gimnáziumi tanulmányait is szülővárosában folytatta. “Félrehúzódó, igen érzékeny lelkű gyermek voltam – írja. – Sokat olvatam, töprengtem, elsősorban Michelangelo és Galilei élete érdekelt és a zeneszerzőké. Így a kötelező iskolai olvasmány helyett ezzel foglalkoztam. Rajzból mindig ötöst kaptam.”

Érdeklődése a zene és a képzőművészet iránt egyaránt megnyilvánult. Sikertelen házassága után a festés kezdte el intenzíven foglalkoztatni, s ebben legnagyobb ösztönzést a Kiskunhalason lakó Diószegi Balázs festőművésztől kapta. Bajáról elköltözött Kiskunhalasra és mestere, barátja Diószegi Balázs mellett vált 1980 óta a képzőművészet különböző műfajait művelő alkotóvá. Vezető műfaja a festés lett. Különösen kedveli festeni a vallásos jellegű képeket, korpuszokat, angyalokat és az ünnepi hangulatokat. Vissza-visszatér a képek varrással történő kivitelezéséhez is. (Hortobágy, Szüret, Beszélgetők, stb.)

Mindennapi életformája a háztartás és közben fest, szobrokat farag és verseket ír. 1995-ben saját költségén verseskötetet is megjelentetett Vágy a végtelenhez címmel.

“A szeretetet festem – vallja – és hiszem, hogy ez az Istentől kapott ajándék összekapcsolja az embereket.”

Vágy a végtelenhez

“Félni a szépet, félni a jót
A messzeséget, a valót!
Vágyni a holnapot
Vágyni a napot
Vágyni a véges-valót!
Az életet hinni, s a jobbat remélni
Óvni a szépet, óvni a jót
S féltetni a féltenivalót.”

(Dunay Teréz)

Egy téli estén

Szerelmes a Nap a Holdba,
A Hold meg a csillagokba.
Fel- feltûnik, de el soha
Ez a Hold metamorfózisa.

Téli estén álmodozva
Tengernyi csillagocska
A tél várományosa
A szépség koordinátora.

Szikes kietlen utak,
Sorsok elnémultanak
Hulló könnyzáporon át
Vissza- visszatérõ látomást lát.

Csend honol ilyenkor
Legjobban a csend szól.

1993. nov. 2.

Fogódzó

Nem tudom, hogy hányszor mondod még,
hogy nem tudom.
Nem tudom, hogy látlak-e még a
szunnyadó alkonyon?
– fogod-e hallani hangom még –
– nem tudom
– de a szemem behunyom, és
– elmerülök a merengõ alkonyon.

Kiskunhalas, 1990. július 4.

 

Madárlesen

Tollat fognék, ha lehetne
Ha a madár veréb lenne.
Simogatnám, játszanék
Ha már így hozta az ég.

Kiröppenne, ha hagynám
Én meg szemmel tartanám.
Hívogatnám etetném
És jó nagyra nevelném.

Mikor aztán kiröpült,
Szívem helyén bánat ült.
Csókolgatnám, becézném
A helyét fel nem cserélném.

Kis madarat nevelnék,
És rajta jót nevetnék.

Kiskunhalas, 1990. nov. 24.

 

Szózat

Néha fellángol benne a magány
A cédrusnak hírére csupán.
Szózat hallatszik az égből
Kínos baja urrá lett rajta
Szélben köpdös, esedezik, a szél erősödik
A föld alatta repedezik.
Ő botjára támaszkodna ha lenne,
Színes madarakat lesve,
Szakálla lebbent a szélben, én utána néztem,
Mint árnyék eltűnt egészen.

1991. okt-nov.

 

Vágy a végtelenhez

Félni a szépet, félni a jót
A messzeséget a valót!
Vágyzi a holnapot,
Vágyni a napot
Vágyni a véges-valót!
Az életet hinni, s a jobbat remélni
Óvni a szépet, óvni a jót
S félteni a féltenivalót!