A hat tilalom

A hat tilalom

1.

Léprés

– Kérlek, legyél olyan jó, hadd fejezzem be, amit elkezdtem! Olvass egy kicsit, aztán egyébként is ideje aludni!
– Nincs kedvem! Egyáltalán nem akarok jó lenni! Te mindig jó vagy?
– Ezt nem gondolod komolyan! De nézz az asztalomon terpeszkedó papírrengetegre, és könyörülj meg rajtam!
– Nem! Beszélgetni akarok! Most! Ha tényleg szeretsz… Ha jó vagy…
Hogy zsarol! Szeme esdekel, a szája követel. Mi mindent latba vet! Mit tehetek? A munka megvár.
A rám szegzódó tekintet megvillan – észrevette megadásomat -, milyen biztos szeretetemben! Hát legyen. A huncut szempár mögötti kobak titkokra éhes, nyakon kell csípni a pillanatot.
– Te vagy a legjobb anya a világon!
– Mert megteszem azt, amit kérsz? Ez a jóság? Biztos, hogy jól döntök? Te beszélgetni akarsz, én viszont el akartam végezni a rám bízott feladatot.
– Az egyik mindkettõnknek jó, a másik neked is csak félig!
– No igen. Kettõ, fél ellen. Szerinted ez az egész egyszerû matematika? Mindig a többség véleményét kell figyelembe venni?
– Nem?
– Szerintem nem. Gondold meg, hányan mennétek iskolába, ha nem lenne kötelezõ?
– Sehányan! De az csuda jó lenne!
– Igen? És mit gondolsz, mi lenne az országból néhány évtized múlva?
– Addig még annyi idõ van! Közben az okos emberek mindenféle csodagépeket találnának ki.
– Azok, akik nem jártak iskolába, és nem tanultak semmit!
– Nem bánom, addig járnának, meg elkészitenék azt a legfontosabb mûszert, ami jelzi mi a jó, mi a rossz.
– Ilyen mûszerféle bennünk is akad! Nekem jelzett is az elõbb.
– Az, ami olyan nehéz lesz idõnként. Mindenkié igy mûködik?
– Nem teljesen egyforma, attól függ, mit tápláltak bele.
– A bennem levõ rajtatok múlott. Csak azt nem értem, ha magatokkal raktatok tele, miért nem vagyok olyan, mint ti?
– Nincs két egyforma ember. Te kettõnk gyereke vagy, de nemcsak mi vagyunk benned, hanem a nagyszülók mindkét oldalról, meg azok nagyszülei… nem folytatom. Mi csupán formáltunk a mi normáink szerint.
– Ezt nem egészen értem. Mi az, hogy norma?
– Újra és újra elmondtuk neked mi a jó, mi a rossz, mit szabad, mit nem, miért jár dicséret, miért büntetés. Visszajelez?
– Igen, akkor is, ha nem akarom! Baj, hogy nem egyformán mûködik mindenkiben ez a mûszer!
– Szabad tudnom, miért?
– Mert például Pisti az mindig verekedik, meg bosszant! Ha neki is ugyanúgy jelezne, akkor nem csúfolna, hogy gyáva vagyok! Tudod, hány pofonnal tartozom neki?
– Talán egyszer észreveszi és elszégyelli magát!
– Nem hiszem! De tudod, mi jutott eszembe? Régen mindig úgy meséltél nekem, hogy kitaláltam mit kell csinálnom. Írhatnál erról egy mesét! Pistinek is elmondanám. Úgy betáplálnánk, hogy észre se venné, és egyszerre csak megjavulna.
– Mese nélkül is el tudom képzelni!
– Te nem ismered Pistit! Na, Anya, segíts nekem! Meg Pistinek! És ki tudja még, hány gyereknek kellene!
– Ha végzek a munkámmal…
– Már mehetsz is!
– Milyen megértõ és jó lettél!
– Még ma elkezded?
– Ne sürgess, még gondolkodnom kell rajta!
– Úgy várom!
– Jó, jó, még a szereplõket se ismerem!
– Biztos vagy benne?
– Hát? Nem is tudom. Ha találkozol velük, üdvözlöm õket!
– Átadom.
– Jó éjszakát!

Hálás puszik az arcomon, egy eleven kis ember pihenni tér,
álmodni arról, ami nincs, ami lehet, ami szebb a valóságnál,
ami az embernek élni segít.

2.

Káoszhon

– Kezdhetem?
– Igen, de tegyél bele engem is! Akárhogy, titkosan!
– Jó.
Egyszer volt, hol nem volt, hogy mikor, nem tudom, de biztosan megtörtént valamikor, mert hallottam, márpedig ha én hallok valamit és elmondom az nem véletlen. Már csak azért sem, mert nem hiszek a véletlenekben.
Szóval, volt egy ország, aminek eredeti nevét nem ismerem, de történetem idején egészen bizonyosan Káoszhonnak hívták. Elmondhatom, nem titok pontosan azért nevezték így, mert benne teljes káosz, azaz rendetlenség, zûrzavar uralkodott.
El tudod képzelni?
Semminek nincs helye, rendje nincs törvény,ami szabályoz, nincs kötelesség, amit számon kérnek, nem tudják, mi a jó, mi a rossz, mindenki azt csinál, amit akar, amikor neki tetszik. Nehogy azt mondd, hogy szeretnél ott élni! Nem tudod, mit beszélsz!
Káoszhonban soha nincs nyugalom, békesség, mindig akad valaki, akinek veszekedni, csúfolódni, elvenni, becsapni, verekedni támad kedve! Én egy napig se tudnám elviselni!
Királyukat, Káoszkárt meg nem érdekelte semmi. Beteg volt, azt híresztelték a jólértesültek, hogy gondolatcsere-zavara van, ez pedig közismerten gyógyíthatatlan.
Szép felesége, Szívlia pedig ettól volt bánatos. A tehetetlenség és szomorúság a szobájába zárta, senkit nem akart látni, naphosszat sírdogált, vagy reménykedve böngeszett egy-egy új, tudós irományt.
Az emberek nem törõdtek velük. No, egymással se! Csak az érdekelte õket, hogy legyen enni- és innivalójuk bóven. S ha nem volt, szereztek valakitõl, akinek akadt. Ebból persze itt-ott némi nézeteltérés, meg verekedés támadt. Gondolhatod.
Természetesen a rendetlenség rendje szerint így azoknak az ügyes embereknek volt jó dolga, akik legjobban loptak, csaltak, verekedtek, hatalmaskodtak. Ezek legkülönbje lett a király tanácsadója; az ellenállhatatlan Ügyestván.
Mindenki félt tõle, s ha csak tehették, elmentek útjából. Igy aztán teljesen tiszta volt – no nem õ, hanem körülötte a levegõ. Annyit hazudott a beteg uralkodónak, amennyit csak nem szégyellt, s miután nem volt sem tétova, sem pedig hebehurgya, igyekezett mindent kezébe kaparintani, maga kedve szerint alakítani.
Az utánpótlás neveletlenségérõl pedig úgy gondoskodott, hogy a tanítást Sutamásra bízta, akinek közismerten jó szíve volt, ám az ügyeskedók között mindig hoppon maradt.
Káosztan, rendnyelet, zûrtechnika – ezekbõl a tárgyakból oktatott az uralkodó rendelete szerint, ha volt rá igény. Osztályzatot, értékelést senki sem kívánt tõle – ugyan mire jó -, kit is érdekelt volna, hogyan vélekedik tanítványairól! Pedig volt véleménye. De megtanult róla hallgatni, és ha nem tudnád, ez az egyik legnagyobb tudomány.
A már nem egészen fiatal tanítónak bóven maradt ideje a környéken barangolni. A házak fölött magasodó hegyoldal ösvényeit nem sokan koptatták. Benõtte a gaz, amely lassította a járást, és öreg, göthös kutyája is alig tudta követni.
Ezeken az utakon gyakran gondolt egykori mesterére, tudós tanárára: Rendezsõre. Senkinek nem beszélt róla – így kívánta most Káoszhon érdeke – legalábbis Ugyestván ezt állította.
Hát hallgatott, mit is tehetett volna, de bizony csak a vak nem látta, menynyire szomorú a tekintete! Lehet, hogy sok vak volt abban az országban? Senki se törõdött vele.
Hát bizony, így nézett ki az ország, amikor kiderült, hogy a királyné gyermeket vár! No szegény gyermek, ha tudná, hogy hova érkezik, biztosan más helyet keresne!
Nem mintha Káoszkár vagy Szívlia nem várta volna nagy-nagy örömmel. Sõt! Tele volt a szívük várakozással, örömmel tervezgették a jövõt. A király beteg fejében is reménység növekedett. Sokszor sétáltak kint a parkban, hol egyedül, hol kettesben. Egy napon, mikor a király még délutáni álmát aludta, a királyné ott találkozott egy õsz, öreg emberrel. El is futott volna a váratlan megszólító elõl, ha nincsen áldott állapotban. No de így nem tehette, elindult hát szépen, lassan mellette, és beszélgetni kezdtek az ország dolgairól. Hogy mirõl még, nem tudom, de sokáig tartott!
Szívlia nem is szólt róla senkinek. Így, akik látták, csak találgattak, ami jó szórakozás, amíg az ember el nem unja.
Egyszer azonban minden kiderül. Ez is. Csak ki kell várni. Az is elõfordul hogy érdemes aludni egyet a dolgokra. Ettõl néha meg is változnak. Elhiszed?
– Nincs tovább?
– Ma nincs.
– De hát én, én hol maradtam?
– Már benne vagy, csak még nem derült ki.
– Holnapra kiderül?
– Egészen biztosan.
– Akkor jó.

Igen ott vagy, de jó is valamiben benne lenni,
valahova tartozni. Még akkor is,
ha azt csak a képzelet játéka teremtette,
s könnyen semmivé foszlik. Semmivé?
Hiszen többet ér a tapintható valóságnál!
Tagadhatom-e létét annak,
ami fényt varázsol arcomra, arcodra?

3.

Hattilalom

Azon a napon, a királyi várban, no meg országszerte, mindenfelé sok-sok harang szólt, jelezve a kicsi királyfi születését. Nagy volt az öröm! Három egész napig. Hogy miért csak addig? Hát bizony Káoszhonban is addig tart minden csoda.
Aki mozdulni bírt, mind a palotához tódult, ahol aztán egymás lábát taposta a sok kíváncsi! Persze nem engedtek be senkit, csak a magosból mutatták meg a letakart, síró csecsemõt. Erról azért volt mit mesélni az otthon maradóknak.
A beteg király erõre kapva várta a bebocsátást felesége lakosztálya elõtt, és egészen addig ott nyughatatlankodott, míg kezébe nem tették a trónörököst. Attól megnyugodott, s könnyes szemmel szorította szívére a várva várt gyermeket.
– Azt mondtad, már benne vagyok! Hogy hivták a királyfit?
– Úgy, ahogy az a bizonyos öreg ember meghagyta a királynénak.
– De azt te nem árultad el!
Szóval, a királynõ nem felejtette el, mit tanácsolt neki a különös látogató, akinek bölcsessége akkor úgy megállította. S miután ígéreteit meg szokta tartani, szóba hozta menten a boldogságtól repesõ királynak.
Hattilalom! Micsoda név! Mikor Káoszkár meghallotta, mindjárt betegebb lett! Szegény gyermek! Tilalom, s nem is egy, hanem hat! Borzasztó! Nem lehetne másképpen nevezni?
Szívlia kitartott mellette, kötötte adott szava, és gyermekének is jót akart. Hattilalom – ismételte a király megadóan, de hirtelen eszébe jutott valami! Hiszen ez elég hosszú, és minden gyereknek van egy halom beceneve. Ha a végérõl elmaradna a lom – van az országban elég rendetlenség, minek a fia nevébe! Szóval, ha a lom lemarad, meg az elejéról is lecsípnek egy betût, egész helyes kis név kerekedik belóle! S csodák csodája, így eltûnne belõle a tilalom is, mind a hat!
– Én már tudom!
– Hát persze, neked a legkönnyebb!
– Tudod mit? Ne írd le, hadd találja ki más is!
– Rendben van.
A királyné is igen gyorsan megértette, hiszen a király általában nehézkesen magyarázott. Bólintott rá rögtön, nem akart se békétlenséget, se feszültséget. Olyan boldog volt! Így aztán Káoszhon minden lakója csak ezt a nevét ismerte. Egyedül a király volt bajban, mert a fejében uralkodó rendetlenség miatt hiába mondta volna röviden, eszébe ötlött amit elhagyott belõle s ez kicsit bizonytalanná tette. Késõbb azonban ó is megszokta, és úgy szólította, mint mindenki az országban.
Nõtt, növekedett a gyermek. Másoknak úgy tûnt, hogy pontosan olyan, mint a többi, vele egykorú kislegény, de édesanyja szemében õ volt a legügyesebb, legokosabb, legszebb. Ez azonban érthetõ, ki vetné szemére a királynénak!
Mikor akkora lett, beíratták az iskolába. Az is meglepõ volt, hogy nagyon szívesen ment, de az már majdnem mindenki számára megbotránkoztatónak látszott, hogy folyton ott ült! Sutamás nem gyõzött neki magyarázni. No persze nem azokból a bizonyos tankönyvekból – azokat hamar félretették -, hanem mindenrõl, ami csak található földön és égen. Mennyi titok nyitját találták meg együtt!
Barátok lettek. Ha nem lelték a palotában, mindenki tudta – még házi sárkánya is, aki nem ment vele soha az iskolába -, hogy hol kell keresni.
Ez természetesen nem tetszett az ellenállhatatlan tanácsadónak. Bajt szimatolt. Ha jól meggondolom – volt is rá oka!
– Hogy került oda az a sárkány?
– A kicsi királyfi találta kóborlásai közben, a tenger partján. Megsajnálta a lefogyott, szerencsétlen állatot, s addig könyörgött otthon szüleinek, míg megengedték, hogy a palota kertjében lakjon.
– Rendes sárkány volt?
– Ez azért túlzás, de a királyfit nagyon szerette. Majdnem mindenkinél jobban.
– Kit szeretett jobban?
– Lehet, hogy meglep, mert Ügyestvánt.
– Ügyestvánt? Ez lehetetlen! Azt a gonoszt?
– Akár hiszed, akár nem.
– Biztosan csak félt tõle!
– Nem. Én csak tudom. Szerette.
– Nem értem.
– Vannak dolgok, amiket hiába akarunk érteni. Lehet, hogy csak késõbb lesz rá magyarázat, avagy sohase. El kell fogadni.
– Majd én jól megfigyelem azt az undok Ügyestvánt!

A tanácsadó növekvó aggodalommal, fokozódó feszültséggel leste a királyfit és a tanítót. És miután mindenki magából indul ki, meg volt gyõzõdve arról, hogy azok ketten valami nagyon rosszban sántikálnak.
Ebból kifolyólag Ügyestván úgy érezte, kezébe kell venni a dolgok irányítását. Nem sajnált sem idõt, sem fáradságot, s oly mély átéléssel és olyan gyakran tolmácsolta díszbe öltöztetett gondolatait királyának, hogy az elfogadta, sõt, magáénak hitte azokat. Hiszen nagyon szerette egyetlen fiát.
S bizony hiába ontott Szívlia tengernyi könnyet, az mind kárba veszett, hiába facsarodott el a parancstól Káoszkár szíve, hiába prüszkölt ellene veszettül Házisárkány – a királyfit útnak indították a messzi Tanhalomra.
Természetesen csak azért, hogy egykor bölcs és jó uralkodó lehessen. Ennek szükségességét bárki beláthatta – ha akarta.
Ügyestván elégedetten dörzsölte a kezét. Roppant büszke volt önmagára. Ezt a játszmát megnyerte!

Káoszkár király és Szívlia királynõ, miután elengedték maguk mellõl azt az egyetlen lényt, akinek jelenléte reménységgel töltötte be szívüket – olyanok lettek, mint a karót veszített virág. Magukba roskasztotta õket a kilátástalan, lelket némító káosz és szürkeség.
Mindenkit elkerültek – még egymást is – a tágas, hatalmas falak között tapinthatóan fészkelt a magány. Káoszhon felett sötét fellegek gyülekeztek, fokozódott a zûrzavar, az emberekben észrevétlenül megtelepedett, gyökeret eresztett a félelem.
Ám valahol, az erdõ mélységes mélyén növekedett, készülõdött egy különös virág. Kicsi volt, törékeny és sebezhetõ, de annak akaratából született, akinek van hatalma a megdermedt emberszíveken, a kiúttalan káoszon, aki a rosszat jóra tudja fordítani. És bizony azért a valakiért szépült, mártózott fénybe-harmatba minden áldott nap, aki a messzi, idegen országba távozott, akinek társa lesz majd jóban és rosszban.
Egy ember tudta csak, hol rejtózik.
– Sutamás?
– Igen, látszik, hogy benne vagy a történetben.
– És Te?
– Majd meglátod.

Jaj igen, ott vagyok minden alakja mögött,
belõlem születnek, ez a képzelet, áldás és átok,
testet öltenek gondolataim,
miközben szembe kell néznem
a belõlem kiszakadó rosszjóval - magammal.

4.

Magvaslat

– Miért nem Tanhalom? Hova ment a királyfi?
– Szerencsére nem oda, ahova küldték, és igen jó, hogy erról a gonosz tanácsadó semmit se tudott.
– Csak nem oda került, ahol a bölcs öreg tanitott?
A királyfi még sosem járt Káoszhonon kívül, így nem csoda, ha utazása során annak is a legvégén, eltévesztette az utat, s Tanhalom helyett Magvaslatra érkezett.
Érzésem szerint ebben nem kevés szerepe volt Rendezsõnek, de feltevésemet semmivel nem tudom alátámasztani vagy igazolni. Mindez persze nem változtat a tényeken.
Az Ügyestván által ajánlott iskola, mármint Tanhalom, az ország határán mûködött. Áporodott levegõjét szívta egykor a honi elõkelõség, most meg összes csemetéje, aki tanulni kívánt. Hogy milyen iskola volt?
Tananyagban nem volt hiány, de senki nem tudta volna megmondani – a legokosabbnak látszók se – mit, miert tanulnak, és hogyan kapcsolódik egymáshoz a tananyag roppant tömege.
Aki rászedte magát vagy rászedték, hogy kibírja az itt elõírt mennyiségû esztendõt, és volt annyi esze, hogy ne tegye szóvá a tanárok alkalmatlanságát, az végül díszes papírost kapott, amit aztán mindenkinek meg lehetett mutogatni. A mások pukkasztása sem lebecsülendõ mesterség!
Ami a jegyeket illeti az már az elõbbiekbõl adódik! Azoknak kerekedett szebben, akik tehetõsebb, akarom mondani tehetségesebb szülõkkel rendelkeztek. Így aztán a tanárok vizsgáztak a szülõk elõtt. Miból? Ugye te is tudod rá a választ!
Magvaslat viszont már a határon túli Másvilághoz tartozott. Meg is látszott iskoláján! A királyfi csak tátotta száját a meglepetéstõl. Mert bizony itt mindent meg lehetett találni, mindennek meg volt a helye, értelme és célja. Ha pedig az igazgató elrendelt valamit, azt nemcsak a diákok, hanem a tudós tanárok is tiszteletben tartották. Miért is ne! Az általuk valasztott legbölcsebb ember irányította óket. Tudhatták, haszna, értelme van mindennek, amit csak kér, még akkor is, ha õk nem értik.
Rendezsõ körül még a levegõ is más volt! Csak az nem érezte, aki nem akarta! No, a királyfi nagyon is érezte, s mindent megtett volna azért, hogy elnyerje szeretetét, megbecsülését. Szorgalmasan bújta a könyveket, mohón szívta magába a tudományt.
Lett is eredménye! Rövidesen a legjobbak közé került, akiket maga Rendezsõ tanított. Állandóan nyomában volt, mindenhová követte öreg mesterét, hogy semmit el ne szalasszon, amit tõle tanulhat. Persze nemcsak õ volt vele így. Idõnként tudomásul kellett venni, hogy másoknak is szüksége van rá és bölcsességére.
Sokszor motoszkált benne az a gondolat, hogy régóta köze van ehhez az emberhez, de képtelen volt rájönni a hogyanra, hiába törte a fejét. Kérdezni meg nem akarta.
Egy napon azonban – nem is lehetett másképpen – minden kiderült. Mert miután mindennek vége van egyszer, az õ tanulmányi ideje is letelt Magvaslaton, és útra készülõdött.
Az elköszönõket, próbaévre indulókat az igazgató ilyenkor a szobájába hívta. Oda, ahova addig sosem léphettek be, ahonnan Mértenger minden szigete jól látható.
Ide lépett be a már felcseperedett fiatalember. Még fel sem tekintett, mikor a kedves öreg a nevét kérdezte. Csodálkozva s egy csepp szemrehányással nézett Rendezsõre – hát nem tudja? Az csak mosolygott.
Akkor villant belé a felismerés, hiszen azt a nevét kérdezte, az elfelejtettet, amit édesanyja egy öreg bölcs tanácsára adott neki! Hát õ az? Hát mindent tud róla?
Hattilalom – olvasta a végbizonyítványon, amit tanára elé rakott az asztalra. Idegenül hangzott. Vajon miért kapta? Mi köze van a tilalmakhoz?
Sorra kiderült minden. Az is, hogy próbaéve Mértenger hat szigetére szól, ahol megmérik azt, amit itt tanult, hogy úgy mehessen haza Káoszhonba, hogy kiállta a próbákat, megélte a megértett dolgokat.
Hogy kicsoda Mértenger? Nem akármilyen vízrengeteg! Van akarata, hangja, mértéke, segít annak, aki el akarja választani a jót a rossztól, aki hajlandó egy-egy tilalom megértéséért csatába szállni önmagával, a körülményekkel. A királyfi erõs volt, bátor is, tudta, mit akar, nem tétovázott hát. Vállalta az utat, a mérést. Azért nem kevés kérdés mocorgott benne! Igen sokára nyomta el este az álom.
Ám reggel, mikor a nap elsõ sugarai érintették, már talpon volt, készen az új utakra, felfedezésekre. Elszoruló szívvel vett búcsút. Ki tudja, látja-e még idõs mesterét és társait.
– Aztán elindult?
– Igen.
– Nem félt?
– Lehet, bár nem látszott rajta.
– Én azt hiszem, félnék.
– Ha az ember hisz valamiben, s azt valóban akarja, akkor le tudj a gyõzni félelmét.
– A kisfiúk is?
– Igen! Sõt, a gyerekek különbek ebben a felnõtteknél. Több bennük a hit a lelkesedés, kevesebb a bizalmatlanság.

Vajon miért nem szeretném újrakezdeni?
Onnan, mint te? Félek? A megméretéstõl?
A tehetetlenségemtõl?
A próbáktól, amelyekben talán elbuknék?
Mi mond ellene a hitnek?
Mi az, ami megállítja lépéseimet?
Miért ilyen gyenge, semmi az ember?
Szeretnék hinni benne, hogy te más leszel.
Erõs, igaz, bátor!
Hiszen akarod. Minden elõtted van!

5.

Siettemetõ

– Ez a sziget neve?
– Igen.
– Nem értem, és nem is tetszik.
– Majd megérted a történet során, attól megváltozik. A királyfi türelmetlenül várta, hogy megérkezzen az elsõ szigetre. Útja során a tenger hullámai csendesen ölelték körül. Kilépésekor azonban megváltozott a víz hangja, megállította az érthetõ morajlás: Ne siess, van idõd, nem egyszerre kell mindent felfedezned, mert akkor semmi se lesz a tied Lassan, lassan, lassan…
Kikötve alig érzett fáradtságot, vágyott felfedezni az elé táruló új világot. Nem is tudott volna nyugton maradni, lábai vitték, vitték keresztül-kasul a szigeten. Akkora várakozás volt benne, hogy amellett minden, amit csak talált, eltörpült. Eleinte magának se akarta bevallani, de óriási csalódás fészkelódött napvilágra benne.
Estére fordulván az idõ, helyet keresett, ahol meghúzódhat. Talált egy barlangot. Ha nem lett volna olyan kedvetlen, akkor észrevette volna, hogy itt várták, de nem látta azt, amit evett, azt se amivel betakarózott – semmit, aminek örülhetett volna, ami megszépíthette volna ezt a helyet.
Elnyomta aztán végül az álom, és csak reggel ébredt a madarak csicsergésére. Meglepve dörzsölte meg szemét. Hol is van? Mit is álmodott?
Az elõzõ napi csalódás még ott bújkált benne, de a jó hûs víz és a napsugár ott táncoló követei megmozdították benne az akarást. Tenni vágyott, megoldani a titkot, és menni, menni.
Azért meghallotta a hullámok közti morajlást: lassan, lassan, lassan, minden a tiéd lesz, ne siess!

Álmában furcsa emberekkel találkozott, ezen gondolkodott erõsen, miközben ismét bejárta a szigetet. No persze hiába, hogy is látta volna a mellette moccanó világot, hiszen megoldatlan álma feletti tehetetlensége egészen betöltötte..
Hogy is volt? Egy alak gödröt ásott nagy odaadással, majd rohangált körülötte és betemette, majd ismét ásott odébb, s ez ismétlõdött..
A másik egyre leste az utat, ahol nem jött senki, majd mintha cipelt volna valamit, aztán ismét az út felé nezett…
A harmadik a tenger tükrözõ vizében leste maszatos arcát míg sírva nem fakadt, aztán lemosta, majd megint méregette, míg a könnye újra kicsordult… Mire volt mindez Érezte, meg kellene fejteni, ezért van itt, de nem értette nem tudott vele mit kezdeni.
Járta, járta a szigetet, egyre fásultabban, csüggedtebben, mert semmi, de semmi nem jelentette számára a célt.
Egy nagyon sokadik kör után azonban valami mozdult az agyában. Mit csinál itt? Megy, megy, értelem nélkül… az elsõ ember is ásta a gödröt, nem tett bele semmit, aztán újra ásta… az idegesító álom megfejtése ott volt a kezében!
– Rájött, hogy ugyanazt csinálja?
– Igen.
– Van, amikor én se veszem észre amit látok!
– Azt is tudod, mikor?
– Hát? Ha nagyon sietek, ha valami elkeserít, ha nem érdekel senki, ha csak egy dologra figyelek…
– Igen, ilyenkor vak az ember. Kell, hogy célunk legyen, fontos, de minden célhoz út vezet. Akkor jó, ha az út szolgája a célnak!
– És ha sietek?
– Hiába, nem jutok elõbbre. Ha valakinek az a dolga, hogy egy követ eltegyen az útból – igy élheti meg a másokkal való töródést -, akkor észre kell venni a követ, baj, ha elmegy mellette, azt jelenti, hogy nem figyelt, nem lépett másokért.
A célhoz mindig lépésrõl lépésre kell menni, különben kimarad valami, ami fontos, ami öröm lehet a cél miatt.
Akkor indult el újra. És csodák csodája, egészen más ruhát öltött körülötte a világ!
Látta már a szélben kacérkodó virágokat hallotta a forrás halk zaját, érezte a szamóca illatát, és nemcsak érezte, szedett belõle, meg a virágokból is, és merített egy kancsóval a forrásvízból. Ettõl más lett a barlang is, ahova behúzódott. Ha valaki idejönne, örülne neki… kitekintett az út felé, de nem jött senki… talán késõbb…
Éppen egy következõ feladaton gondolkodott, mikor egyszerre világos lett elõtte a második titok!
– Amikor unatkozom, Te is feladatot bízol rám. Néha utálom, de elmegy vele az idõ.
– És ha valakire vársz?
– Az más, akkor neki készítek meglepetést!
– És ha nem ismered? Csak úgy számítasz rá?
– Valamit mindig ki lehet találni, ha van remény arra, hogy idejön!
– Igen, iszonyúan fontos a várakozásban a reménység.
Sokszor üldögélt a tengerparton, leste a hullámok játékát, a távoli szigeteket, s nagyon szerette volna már tudni a harmadik megoldást. Társra vágyott, emberekre, egyre magányosabbnak érezte magát.

Egyik reggel megcsúszott a parton, s megrándult a lába. Nagyon sajnálta magát, még jobban, mint máskor, és növekedni kezdett benne a keserûség. Miért nem mehet már tovább? Most mit csinál így, ilyen lábbal, egyedül?
Annyira elkeseredett, hogy nem tudott már magán uralkodni, lefeküdt a homokba, és sírt. Elégedetlen volt mindennel, és legfõképpen önmagával… Felnézett. Ha nem lett volna olyan szomorú, elnevette volna magát, mert vízben tükrözõdõ arca mulatságos látványt nyújtott. Gyorsan tisztára mosta, és miközben azt leste, hol maszatos még, eszébe jutott a harmadik álom!
– Megértette?
– Meg bizony. Az ember sokszor hiszi magát jobbnak, erõsebbnek. Szembe kellett nézni önmagával.
– A rájövés mindig szomorú?
– Ebben igen.
Mikor Mértenger megszólalt, különös érzés támadt benne. Még sose hallott ilyen hangot, magához ölelte, erõt adott és fényt. Akkor már a lába is alig fájt a szíve meg – ugye nem kell bizonyítanom – egyáltalán nem.
– Siettemetõben letelt az idõd. Neved hat tilalma közül egy már a tied, megmértelek vele:

Ne siettesd a dolgokat, eseményeket,
mindennek eljön az ideje,
ne foszd meg magadat a várakozás örömétõl,
legyen idõd megtudni, ki vagy!

– Szegény királyfi! Én sem szeretem, ha mérnek! A felelést is utálom. Könnyû a tanároknak!
– De így derülhet ki, mit tudsz, mit nem! Akkor se szereted, ha ötöst kapsz?
– Akkor se. Bár neked jó megmutatni.
– A királyfinak is utána lett jó, amikor vége lett a próbának!

Igazad van, nem öröm a próba,
én sem szeretem, ha mérnek,
félek a meg nem feleléstõl,
de ebben van haladásom lehetõsége is.
A hol, hogyan hova?
Ha csak illúzió a hol, lehetetlen a hogyan,
elérhetetlen a hova, látszat a haladás,
vagy a semmibe lépek, ahol nincs út,
se nekem, se azoknak, akik a kezemet fogják.

6. Kaphegy

Mértenger hullámai olyan gyorsan vitték, hogy azt is mondhatnám, röpültek a következõ sziget felé. A királyfi csak egyre vágyott – legyenek ott emberek! Ezt mindenki megértheti siettemetõi magánya után.

Kívánsága teljesült. Talán túlságosan is! Megszámlálhatatlanul sokan nyüzsögtek körülötte. Lenn a part mentén is, ahol kikötöttek, de fent is, meg az úton, mindenütt.

Az emberek ráérõsen sétálgattak, beszélgettek, így készségesen tájékoztatták az érdeklõdõ királyfit. Csak kapkodta fejét a rázúdított közlések özönében.

A hegy tetején meredezõ sziklák tövében egy gömb alakú építményt látott, oda kanyargott minden út, arra igyekezett minden ember. Kaphegy kincsesbánya – így mondták a többiek -, bárki odamehet, besétálhat, körülnézhet. Sõt, nemcsak nézheti azt a sok jót, ami benn megtalálható, hanem meg is kaphatja, amit megkíván. Bármit? Bármit.

Ez azért meglepte a királyfit, nem értette pontosan miért, de tiltakozás volt benne emiatt. Bizony sok fontos dolgot nem tudhatott, nem sejthetett még akkor.

Felfelé mentében párokkal találkozott, akik kézen fogva, ragyogó arccal, szemük titkait egymással megosztva lépkedtek. Így bizony nem csoda, ha szívébe férkõzött egy igen természetes kívánság – társra vágyott, megértésre, szeretetre.

A hegytetõn két igen különbözõ kapu várta az érkezõket. Az egyik hatalmas, sok emberre méretezett, díszes kapu volt, a másik keskeny, egy embernek való, egyszerû mintázatú.

Akinek akaratából készült, az biztosan tudta, hogy az emberek melyik utat választják, mert senki se ment be a kicsi kapun. A tömeg a hatalmas ív alatt nyomult elõre. Magukkal sodorták a királyfit is, ha akarta, ha nem.

Hogy mi volt odabenn? Szemkápráztató gazdagság, elképesztõ mennyiségû tárgy-özön, körülötte, mellette, felette. Szinte megbénította a látvány.

Csak kezét kéne kinyújtani, csak kérni, és az övé, megkaphatja! Mit is akart az elõbb? Egy társat, aki elkísérné, vele lenne jóban, rosszban. Milyen legyen? Kedves, szép, vidám…

Egyszerre csak ott állt mellette! Szeme õt keresve ráragyogott, keze kezébe simult, és már húzta kifelé az úton, sétálni. Nem tudta, mennyi idõ telt el, jólesett a lány odaadása, meg az is, amit ébresztett benne. Úgy érezte, hozzá tartozik, s lassan megnyitotta szíve titkait elõtte. Beszélt arról, hova való; miért jött ide, merre várják… de meglepve látta, látni kellett, hogy a másik arcáról eltûnik a mosoly, mikor indulásról beszél. Nem értette. Így tudta meg, ami még rejtve volt elõle. Mindenkinek teljesül itt a kívánsága, de ha el akarja vinni, tovább a szigetrõl, akkor be kell menni az Idõgömbbe ott fenn, és megmérik amit választott. Csak akkor viheti el, ha azt kérte, amire szüksége volt útjához, céljához. És ha nem?!

Akkor eltûnik mellõle, s újra kereshet, míg rá nem jön, mire van igazán szüksége! Ám ha az ember nem megy be – kezdte volna a lány -, de a királyfi elindult, és vitte fel a keskeny kapun keresztül az Idõgömbbe.

– Azért nem mentek be oda az emberek, mert féltették, amit szereztek, és inkább ott maradtak?

– Igen, de szerencsére a királyfi nem felejtette el, hogy miért indult el Magvaslatról!

– De ha azt kívánta, ami kellett neki, nem is volt oka félelemre!

– Biztos, hogy azt kívánta? Nem csak elkívánta másoktól, s lett volna számára fontosabb?

– Lehet. Akkor mondd, mi volt az Idõgömbben?

A kupolába lépve úgy tûnt, mintha az egész üvegbõl lenne, de pár pillanaton belül kiderült tévedésük.

A fal, a mennyezet, mintha rájuk telepedett volna, magába zárta õket, beléptek valami fénytérbe, ami úgy mozgatta a két embert, hogy ellene tenni semmit nem tudtak.

Megszûntek, de mégsem, látták magukat, érezték a mérést, a taszítást, a határvonalat, amikor megszûntek egymás számára. Kilépve a királyfi fájdalmat érzett, majd rettentõ ürességet, azután a késztetést; keresni, menni tovább. Újra körbejárta a varázslatosan gazdag teremsort, de nem született szívében vágy az ott láthatókért, ott kaphatókért. Meglepõdve fedezett fel egy ajtót a terem végében, amely mögött lefelé indult a lépcsõ. Itt kevesen voltak, nem volt tolongás. Elgondolkodva nézett körül egy szinttel lejjebb. Hasznos, fontos tulajdonságokat látott megjelenni maga elõtt: bátorság, ügyesség, szépség, erõ, okosság…

Vajon mi hiányzik neki legjobban? Ott Siettemetõben talán hamarabb fejti meg az álmokat, ha bölcsebb! Igen, okos szeretne lenni, mindent tudni, megoldani! S ha mégsem?

Már indult is az Idõgömbbe. Most is magába ölelte, belemozdítva térbe, idõbe, be, míg az emberi ész végessége ki nem derült. Korlátjai taszították vissza a mába, a keresés újabb kínjaiba. Már tudta, ha többet akar, alapvetõbbet, mélyebbre kell menni. Ott bizony már senkivel sem találkozott. Körülvette a csend és a félhomály.

Elõször alig látott, csak tapogatózott, és meglepõ tárgyakat érzett maga körül.

Késõbb, mikor szeme már megszokta a sötétséget, feliratokat betûzött ki ezeken, és jelzõt, mintha mérõeszközök lennének: szelídség, türelem, békesség, felelõsség, jóság, hûség, bizalom…

Próbaképpen elhelyezkedett az egyik emberre méretezett mérlegen. A mutató alig mozdult. Talán hibás – gondolta, és odament a következõhöz. Azután sorra vette az összes szerkezetet, de az eredmény ugyanaz volt. Hibásak? Vagy benne van ilyen kevés? De hát kétségbeejtõen kevés! Melyiket kérje? Lehet mindet?

Ha lenne egy szó, egy fogalom, ami ezeket egybe öleli! Kell hogy legyen!

Egyre törte a fejét, de csak a kívánság erõsödött meg szívében, hogy megszerezhesse, birtokolja. És nem is tudott már odalenn maradni a fojtogató hiány érzésével, lábai vitték, vitték föl az Idõgömbbe. Mérni azt, ami megfogalmazatlanul ott szorong benne, ami talán a legeslegfontosabb a világon!

Szívszorító csoda, hogy odaérkezve, mérésbe fordulva már betöltötte a mindent elsöprõ érzés, tagjait mozdító varázslat, az, amit a mélységben kért, ami miatt szegénynek érezte magát. Onnan kilépve már a szót is tudta, ami átformálja, szabaddá teheti a mindig magára tekintõ embert, ami nélkül nem érdemes élni, ami mindent vállal, remél, elfedez…

– Én már tudom a szót! Ugye a szeretet?

– Igen.

– Mi volt a tilalom?

Amikor a meggyötört, fáradt, de végtelenül boldog királyfi leért a partra, Mértenger köré ágaskodott a hullámokban, szelíd, megérintõ szavával:
Ne kívánd azt, amit más kapott,
vedd észre, mid van, mid nincs,
így kaphatod pontosan azt,
amire szükséged van,
amit használhatsz,
amit tovább adhatsz!

– Kicsit azért irigylem a királyfit az Idõgömb miatt!

– Te királyfiféle, máris elfeledkeztél a tilalomról?

– Milyen buta vagyok! Mikor itt vagy te! Minden benned született és nekem.

Igen itt vagyok, köszönöm,
hogy újramért minimumomat
megszoroztad magaddal!
A felém moccanó titkok érintése
nélkül nem tudok élni.

7. Megmondomb

A tenger eddig nyugodt vize oly erõvel hullámzott, hogy a csónakot állandóan felborulás veszélyeztette. A királyfi minden erejét összeszedve küszködött, de így se tudta megközelíteni a partot.

És akkor, különös hang ütötte meg fülét a sziget felõl visszatérõ hullámokból.

Nem tudta, ki az, de abban biztos volt, nem Mértenger. Tulajdonképpen kedveskedve fülbemászó, szinte kérõ, mégis taszító, és elfogadhatatlan:

– Gyere velem, és mindent odaadok mérés meg próba nélkül, hagyd ezt a szigetet, nálam csak öröm van, gyere, gyerek vagy még, ráérsz lemondani a kincsekrõl.

A fiú nem válaszolt neki, tovább dacolt az árral, amely állandóan visszasodorta. A küzdelem órákig tartott. Teljesen kimerült, mikor végre kikötött.

El is aludt. Mély és álomtalan álmában megszabadult minden fáradtságtól.

Mértenger szava ébresztette:

– A legnagyobb kincs, a szeretet tiéd lett Kaphegyen, de Dagapály már elindult ellened, hogy elvegye tõled. Vigyázz! Nagyon erõs, hangja egyszerre méz és méreg. Másfele von, hálóba fon!

Hát ezért volt olyan nehéz a megérkezés – valaki ellene van. Jó lesz vigyázni, résen lenni, nem engedi, hogy legyõzze! Körülnézve megragadta a lankás, ligetes táj szelíd szépsége. Mindenütt kertek, gyümölcsös, rengeteg növény, virág, szemet gyönyörködtetõ színpompa.

A nap nagyon erõsen sütött, így mire a dombtetõre ért, erõsen megszomjazott. Apró, fehérre meszelt, zsalugáteres házikó mellett ment éppen. Illendõen bekopogtatott az ajtón. Õszhajú öregember lépett elébe. Elõször szúrós szemmel méregette a hívatlan vendéget, de megsajnálta és készségesen adott neki inni. Várakozás közben a királyfi szokatlan, ismeretlen növényeket figyelt meg.

Vajon mik ezek, és mire használják? Meg is kérdezte, hiszen egyáltalán nem volt ijedõs, és érdekelte a dolog. Így derült ki, hogy gyógynövényeket termesztenek a szigeten. Mindenfélével kísérleteznek. Ha akadna valami különleges, szokatlan betegség a családjában, talán legjobb lenne itt maradni – mondta végül a kertész.

– Eszébe jutott az édesapja?

– Bizony, abban a pillanatban!

– És ott is maradt?

Amikor közölte Káoszkár betegségének nevét a kertésszel, az csak vakargatta feje búbját. A királyfi már éppen el akart keseredni, hogy hiába jött, mikor kiderült, mi a gond.

Van ilyen mag, de nem lehet boldogulni vele…

Több se kellett a fiúnak! Földet kért, egy kicsi helyet, szerszámokat, és buzgón látott neki a munkának. Fél füllel hallotta még, mit mond az öreg a magokról, növényekrõl, de az õ gondolatai már messze jártak, valahol a szüleinél Káoszhonban. Gondosan felásott, elsimított földbe rakta a kicsi magot. Locsolta reggel, délben és este, és egyre leste, mikor bújik kifelé. De hiába teltek napok, hetek, egy fikarcnyi hajtás se jelentkezett.

Az öreg kertész egyre somolygott a bajusza alatt, de nem szólt semmit, végezte dolgát, ahogy szokta.

A királyfi egyre kedvetlenebb lett, nem értette, miért nem indul meg az elvetett mag? Sokára villant elé, jött emlékezetébe saját figyelmetlensége, udvariatlan magatartása. Nehéz is volt a gondolat, szégyellte erõsen nemtörõdömségét.

– Biztosan segített volna a kertész!

– Hát persze, de azt várta, hogy kérje.

– Néha nehéz megtenni azt, amit elvárnak tõlem! Pláne, ha én vagyok a hibás.

Egy napon azonban eléállt, és bocsánatot kért figyelmetlenségéért, türelmetlenségéért. Mondanom se kell, értõ fülekre és szívre talált. Mennyi mindent tanulhatott még az idõs mestertõl! Új csodákra nyitotta fel szemét. A növények nem véletlenül ilyenek vagy olyanok. Rendkívüli módon figyelembe veszik, mire termesztik õket, ragaszkodnak az összefüggésekhez. Hát erre támaszkodjon! Ha tehát gondolatcsere-zavarról van szó, különös szerepe lehet a gondolatoknak! Hogy hogyan? Azt kellene kikísérletezni! Szorgalmasan törte hát a fejét. A magok… hajtáskor meghasadnak… a gondolatok, ha ellentétesek, szinte szétvetik az ember fejét… akkor… vigyázni kell, és minden szépen alakulhat!

A királyfi okoskodását az öreg kertész nem vetette el, bár kicsit huncutul csillogott a szeme. Meg kell próbálni! Aztán lám, elõbújt a várva várt apró növény. Elõbb a csepp csíra, majd növekedett a szára, bimbót hozott, és pompás fehér virágot bontott. A virágillat betöltötte a kertet. Mindketten nagyon vigyáztak gondolataikra, amit a virág felett váltottak növekedése folyamán. Szív alakú szirmai alatt hat magocska érlelõdött, és érezhetõen tiszta volt körülötte a levegõ.

Megegyeztek, ha beérik a növény, három mag lesz a fiúé, és hármat hagy a

kertésznek. Nagyon várta azt a napot a királyfi.

Minden reggel odavezetett elsõ útja. Akkor is, aznap is. Korán ébredt, a kertész még aludt. Nem bírt tovább ágyban maradni, ment hát virágjához a kertbe.

Látta a lehullott szirmokat. Áhítattal vette kezébe a hat magot, amelyek édesapja gyógyulását ígérték. Olyan öröm töltötte be, hogy rohanni, száguldani kellett. Így került a partra, s futott, futott, ahogy a lába bírta.

Akkor állította meg az a hang:

– Gyere hát, máris viszlek, várnak otthon, ki tudja, mennyit sírt már édesanyád miattad! Gyere, elviszlek a hátamon! Mit tétovázol, megszerezted, te ültetted, tiéd! Gyere!

A hang ellenszenves volt, de húzta, vonta, mert saját vágya lépett benne elõ.

Nem tudott megállni, lépett a csónakba, nyúlt az evezõkért… aztán jaj, iszonyúan elszégyellte magát. A magok fele nem az övé! S hogy is indulna haza, hiszen várják a próbák. Itt se végzett, nem is kapott útravalót Mértengertõl. Jaj mit csinál…

.Dagapály mérgesen csapkodta a csónakot a parthoz.

A kertész fenn, a sziromtalan virág mellõl leste a vívódó fiút, és szótlanul várta, mit mond. Az elétette a magokat, – vegye el a felét. De az öreg csak csóválta a fejét. Ezek nem jók már semmire! – Ha elülteted, kiderül.

A mag földbe került, de hiába, virága magtalan lett. Vajon miért? Hogyan gyógyíthatna gondolatokat ilyen zavaros, kusza eseményeken keresztül esetten.

Mi legyen most? A dolgos öreg kéz egy másik maggal új lehetõséget kínált a fú elébe. Ö elültette, és amíg nõtt, arra gondolt, mennyire meg lehet érteni a virágokat, s milyen kevéssé önmagát. Soha nem vigyázott úgy szavaira, belsõ villanásaira, mint akkor.

Persze nem ismerte Dagapályt, aki résen volt, leste az alkalmas pillanatot, és amihez õ ért, mocsokká lett.

Az új virág, ha lehet – még szebb lett, vakítóan fehér, csodálatos illata betöltötte a kertet tisztasággal. Csak akkor vette észre a királyfi, hogy hét mag van benne, mikor a szirmok lehullottak. Tenyerében újra megszámolta, de annyi

volt. Eloszthatatlanul hét.

Miközben az öreg kertészhez ment, egyre ezen törte a fejét. Mi legyen vele?

Észre se vette, hogy együtt gondolkodik a tenger felõl érkezõ, lopva beléakadó hanggal. Hát persze, megfelezni nem lehet, a kertész nem keresi, hiszen nem is tud róla, elteheti emlékbe, hiszen õ nevelte a virágot.

A rövidke út alatt a magok parányi súlya sokszorosává nõtt zsebében. De akkor lett a legnehezebb, amikor csak hatot vett elõ, s azt megfelezték ketten.

Igazságosan?

A sokat tapasztalt öreg szemnek gyanús volt a dolog, de hát mit is mondott volna. – Megvan mind? – kérdezte végül. – Mind a hat – felelte a királyfi, zsebébe csúsztatva a felét. Ebben maradva elköszöntek egymástól tisztességgel, de valahogy rossz íze volt a dolognak. A fiú értette, a kertész nem. Mértenger hallgatott. Dagapály kínálta magát erõsen, de hiába. A királyfi tudta, hogy csak Mértenger tilalmával mehet el. Szólîtotta hát, újra és újra. Egyszer csak a víz felkorbácsolódott, és megszólalt – addigra Dagapály már nem volt sehol.

– Miért hallgattál rá, miért nem figyeltél? Vesztettél újra!

A gyógyszer megint nem ér semmit, hiába viszed magaddal!

A fiú tudta, hogy igaza van. Rettentõen szégyellte magát.

– Szegény királyfi, nem akart rosszat! Tulajdonképpen nem is hazudott!

– Becsapta a kertészt?

– Sajnos igen. Elvesztette a magot? Nem lehet másképpen?

A királyfi visszaindult a dombra. Most nem sütött úgy a nap, nem volt rekkenõ hõség, mégis alig bírta lábait emelni felfelé mentében. Torka kiszáradt, alig kapott levegõt. Ott mindent megvallott, nem kímélte magát. Könnyeinek záporán keresztül egyszer csak azt látta, hogy a dolgos, öreg kéz elõvesz zsebébõl

egy virágot, és annak magjait kezébe simítja.

– Tedd el, neked neveltem, meg az édesapádnak.

Meghatottan búcsúzott el tõle a királyfi, sokáig integettek egymásnak.

Megszelídült Mértenger várta, és adta a figyelmeztetõ szót, a tilalmat:

Ne csapj be másokat

se cselekedettel,

se hallgatással!

A hamisság nemcsak

másokat vezet félre,

hanem téged is!

– De jó, hogy mégis kapott gyógymagot!

– Bizony jó.

– Utálom Dagapályt!

– A királyfi se szerette, de ez nem segített rajta!

– Akkor mit lehet csinálni?

– A rossz akkor is rossz, ha elõször jónak tûnik. Észre kéne venni, vagy ha késõbb derül ki, legalább vállalni, mint a királyfi. Más nem segít.

Mi mindent vesztettem el már szinte észrevétlen,
nem ismerve fel, mi az, ami vélt jobbat kínálva
elveszi a jót, és kisemmiz.
Jaj miért késve érzem jelenlétét annak,
ami megfoszthatja fényétõl arcomat, arcodat.

8. Szapulanka

Déltájban érkezett a következõ szigethez. Az erõsen izzó nap elbágyasztotta, alig várta, hogy kikössön és pihenjen. Mértenger köré telepedõ hangját is alig észlelte:

– A látszat nem az igazság, csak annak látszhat… vigyázz!

Amikor partra lépett, harsonák szólaltak meg – azt hitte, álmodik! Díszõrség

tisztelgett elõtte, köszöntõt mondtak neki, Káoszhon trónörökösének! Csak

ámult és bámult, el is felejtette, hogy álmos. Micsoda fogadtatás!

Hurrázások közepette vezették a fõtérre Látszhatóság épületébe, ahol pompás

lakomával vendégelték meg. Szállást is ott kapott, egy pazarul berendezett lakosztályban. Olyan jót szundított, mint már régen!

Innen indult másnap felfedezõ útra. Elég nehezen ment, mert vendéglátói

állandóan körülvették, lesték kívánságait – az volt az érzése hogy túlságosan is!

Látszhatóság épületének volt egy hátsó vonulata. Erre vetõdött, miközben el

akart tûnni az õt gondosan õrzõ szemek elõl. A folyosókon emberek jöttek és

mentek, kísérõkkel meg anélkül, gondterhelten, meg felszabadultan, mint minden hatóságnál ezen a világon, ahol ügyeket rendeznek, jól vagy rosszul.

Azaz mégsem! Valami szokatlan és más volt. Igazából kívülrõl figyelve állapította ezt meg. Befelé kivétel nélkül borús ábrázattal közlekedtek, míg kifelé

mindenki vigyorgott. Ez azért meglepte, és igen elgondolkodott rajta.

Annyira, hogy nem figyelt, és nekiütközött egy arra sétálónak, azaz inkább

sietõnek. Zavartan segítette fel a lányt, akit akaratán kívül fellökött, de

mosolyogva megnyugtatta, hogy semmi baja, és legalább annyira hibás, mint õ.

Hamar túlestek a bemutatkozáson, aztán együtt indultak tovább nagy beszélgetésbe kezdve.

Tõle tudta meg ki nem mondott kérdésére is a választ arra, ami úgy elgondolkoztatta. Az itt lakóknak muszáj boldognak lenni! Ha valakirõl kiderül, hogy nem az, vagyis észreveszik rajta, akkor azt elkísérik Látszhatóság épületébe.

Csupán addig tartják ott, míg rájön, hogy semmi oka az elégedetlenségre!

Hogyan?

Meggyõzik? Megvigasztalják? Kisegítik? Nem! Egyszerûen csak olyan borzasztó

odabenn, hogy boldog lesz, ha kiengedik! Így aztán az emberek megtanultak jó

képet vágni mindenhez.

Másvirágia – így hívták a lányt – közel egy hete érkezett ide, és csak úgy

zúdította rá az itt szerzett, furcsa, felháborító tapasztalatokat. Neve különösen

hatott a királyfira, de nem ért rá azzal foglalkozni, hogy miért, mert egyetlen

szavát se akarta elszalasztani.

Az volt az érzése, mintha mindig ismerte volna. Olyan közvetlen, barátságos

és nyílt volt. De mondom, nem ért rá azzal foglalkozni, mit ébreszt benne, mert

annyi megbeszélni való akadt, hogy nem volt se vége; se hossza. Képtelen

világba csöppentek.

Vajon mit lehet ezzel kezdeni? – kérdezte volna a királyfi, mikor Másvirágia

terveirõl kezdett beszélni. Hogy mik voltak ezek? Hamarosan kiderült, mert

éppen odaérkeztek, ahol a lány által készített képek lettek kiállítva.

A teremben ijesztõ ábrákkal nézhetett szembe a megrökönyödött fiú! Hatalmas

szájak, undorítóan tekeredõ nyelvek, szennybe merített szavak, amelyek

embereket fojtanak moslékba, mocsokba. Dermesztõ, lelket bénító képek. A

királyfinak elakadt a szava. Éppen kifejtette volna, mit gondol róluk, mikor

bejött kb. húsz egyenruhás vélekedõr, és még mielõtt észbe kapott volna, ellenállhatatlan udvariassággal közrevették a lányt, aztán magukkal vitték valahova.

Elképedten, tehetetlenül állt. Mi volt ez?

– Csalódtam a királyfiban!

– Miért?

– Azt hittem kiáll Másvirágia mellett?!

– De hát nem tudta; mi történt!

– Elhitte róla a rosszat! Nekem ilyen királyfi nem kell!

– Milyen?

– Becsapható, buta, meg mit tudom én, milyen!

– Nem tudod? És mégis biztos vagy benne? Még nincs vége a fejezetnek!

– Engem már nem is érdekel!

– Megpróbálhatnád megérteni! Alig ismerte a lányt!

– Hát jó, folytasd!

Az utcán járó-kelõ emberek alig vettek tudomást a dologról. Elvitték, hát

elvitték. Biztosan olyat csinált, ami káros a sziget lakóira nézve! Minden jel

arra mutat, hogy bajkeverõ, és jól tették, ha lakat alá csukták!

Látszhatóságba visszatérve minden maradt a régiben, de õ étvágytalan volt,

s egyáltalán nem tudott aludni. Csak forgolódott, és azon törte fejét, mit

csinálhatna, hogy segíthetne. Mamlaszsága is bántotta, szerette volna jóvá tenni; de úgy érezte, ehhez tisztán kéne látni a dolgokat.

Másnap Pletykamarában ültek össze a bírók, ahova ó is elment, hiszen rettentõen érdekelte az ügy. Vajon mi lesz a lánnyal! A vádtól meghökkent – egész

másra számított. Erõsen szégyellte magát, amiért elõzõ nap nem vetette el egyértelmûen a másoktól hallott gyanúsításokat meg okoskodásokat.

Szóval, azt olvasták fel Másvirágiáról, hogy idetolakodott az õt barátságosan

fogadó szigetre, de visszaélt vele, és különös, otromba, kérdõjeleket szülõ alkotásokkal akarja rombolni a gyanútlan lakosság megfelelõen kialakított megértõkészségét. Megengedhetetlen módon akarta befolyásolni az itt kibontakoztatott jó, megbízható légkört.

Már rájött, kicsoda a lány, és honnan jött, meg arra is, hogy egybetartoznak,

ha tudta, ha nem. Észrevétlenül ment ki a terembõl. Oda igyekezett, ahol

tegnap jártak együtt. Könnyen bejutott, mert a kulcs akkor nála maradt. Felkapott egy hatalmas képet, talán az volt a legiszonyúbb. Magasba emelte, úgy

vitte végig az utcán, miközben hangosan kiabálva kérdezte az arra járó embereket a festményrõl, a szigetrõl, véleményükrõl.

Volt aki érdeklõdve hallgatta, és elgondolkozni látszott, de a legtöbben félrehúzódtak, nem válaszoltak kérdéseire.

Persze nem sokáig mehetett, mert hamarosan felbukkant néhány fegyveres

vélekedõr. Ezek kicsavarták kezébõl a képet, közrefogták és kísérték Pletykamarába. Nem tiltakozott, hiszen pontosan ezt akarta…

Rövid idõn belül ott állt a lány mellett. Szót sem kellett váltaniuk, csak

szemük villant össze – értették egymást. Nem volt bennük félelem. A királyfi

bátran mondta el véleményét a szigetrõl, az itt uralkodó rendrõl, hogy hogyan

csapják be, tartják rettegésben az embereket, mert rájuk kényszerítik a látszatot, a boldogság lelket nyomorító látszatát. Még elfogadják, tûrik, de nem kell

sokáig várni, az itt élõk fel fognak lázadni a hazug vélekedések ellen. Bizony,

nagy baj lesz itt Szapulankán!

No ezzel az utolsó gondolattal a párnás széken ülõk is csudára egyet értettek,

És rögtön azt javasolták, menjenek oda, ahonnan jöttek! Ha nem, kénytelenek

lesznek erõszakhoz folyamodni! Ezt megerõsítve, fenyegetõn álltak fel.

Õk nem szóltak egyetlen szót sem, csak megfordultak és elindultak kifelé.

Igaz, nem is tehettek mást, mert mögöttük csodálatos módon egyre szaporodtak

a vélekedõrök, és a velük mozduló lakosság. Nem maradt hát helyük a teremben, aztán az utcán sem, egészen a partig kísérték õket, elnyelve mögöttük

minden teret. Mértenger hívogatón ringatta a csónakot.

– Eljössz velem? – kérdezte a királyfi Másvirágiát. Õ bólintott, és már lépett

is mellé a csónakba. A királyfi hálásan simította meg a kezét. A sziget lassan

távolodott, miközben Mértenger szívükre csomózta tilalmát:

Ne ítélj elhamarkodottan,

ne véleményeddel siess

mások segítségére,

ne elégedj meg a látszattal,

nézz mögé, mert megölheti azt,

aki ellen szól!

– Nekem is szól ez a tilalom.

– Ezzel bizony egyet kell értenem a királyfi miatt.

– Te tudod, mi volt a képeken?

– Igen. A szájunkat elhagyó szavak bajba sodorhatnak, megszégyeníthetnek,

megtéveszthetnek, elkeseríthetnek másokat.

– Ha azt mondaná valaki, hogy csaló, hazug vagyok: elhinnéd?

– Nem.

– És ha minden ellenem szólna?

– Rád hallgatnék.

– És ha becsapnálak?

– Hiszem, hogy nem tudod megtenni!

– Akkor tudom, mi a megoldás!

– No mi?

– Egyszerû! Az hogy, szeretjük egymást.

Egyszerû? Beledermedek,

mert ha valaki egybegyûjtené, elém tárná
másokat könnyen mérõ szavaimat, megsemmisülnék!

Tégy harcképtelenné szereteteddel!

9. Egyedűlö

– Hogy kerül ide ez a cím? Nem ketten mentek?

– Türelem, hamarosan kiderül minden.

. – Valahogy rosszat sejtek!

Lakatlan, meglehetõsen kietlen szigeten kötöttek ki, de mit számított az nekik! Egyszerûen észre sem vették. Szívüket betöltötte a “ketten” csodája, a

rátalálásé, hogy van valaki, aki azonos mértékkel méri az életet, akinek gondolata az övével rokon, és akkor is ráfelel önmagában, ha nem mondja ki, egyikük

sem.

Az elébük álló környezet, a belõlük induló mozdulások mind-mind különös

varázslat áldozatai lettek. Szemük kereszttüzében szikrázó fénybe öltözött az

egész világ!

Ebben persze semmi meglepõ nincs, mindenkivel így történik ez, mióta ember

él a földön. Te is ilyen leszel, ha felfedezed azt a valakit, akit magad mellé

álmodsz jártodban-keltedben.

A csoda akkor is csoda, ha sokan észre sem veszik vagy legyintenek rá. Nem

is érdemes másoknak mutatni belõle, mert elvész. Attól olyan csodálatos, hogy

kettõjüké.

– A barátság is ilyen?

– Lehet az, ha igazi barátság.

– Mitõl lesz az?

– Nehéz megfogalmazni. Talán attól, ami kettõjük odaadásából összekötõ úttá

épül, amelyen nem fog semmi. Se körülmény, se hatalom, se idõ, se távolság,

és azért nem, mert kötõanyagában benne van az örökkévalóság és annak titkai.

– Nem egészen értem, de biztosan jó, ha valakinek ilyen barátja van.

Bejárták a szigetet, együtt fedeztek fel minden teret, utat, lábuk elé kerülõ

kavicsot, és napfényes kedvükben nevet ajándékoztak fûnek, fának, virágnak.

Határtalanul gazdagok voltak. Olykor korán keltek, versenyeztek a nappal.

Máskor meg addig ültek a parton, míg vízbe nem bukott a vöröslõ napkorong.

Minden értük volt, mert részt kívántak mindenbõl – kettõjüknek!

Egy délután, éppen a part mentén sétáltak, amikor nagy baj történt. A sziklák

fölött játékosan szökellõ Másvirágia rosszul mozdult, és a hullámok közé csúszott. Abban a pillanatban ért oda Dagapály, akit már régen zavart ez a nem

szíve szerinti kapcsolat! Voltak eszközei…

Mire az ijedt lányt a királyfi kivitte, már beteg volt, menthetetlen. Õk nem

is sejtették. Ám Dagapálynak elég volt néhány pillanat, hogy a benne rejtõzõ

fertõ apró, pusztító követeit Másvirágiára prüszkölje.

– De ugye a királyfi csodamagja jó lett neki?

– Nem, ez más betegség volt.

– Megszerezte akkor az örök élet vizét?!

– Nem, ott nem volt olyan!

– Csak nem engeded meghalni?

– Én csak elmondom a történetet.

– Ha halálról, szenvedésrõl beszélsz, én befogom a fülemet! Én arra vagyok kíváncsi, hogyan lett boldog!

– Elmondom, ha hagyod. hidd el nekem, a szenvedéstõl általában jobb az ember. Megértõbb, különb…

– Én szenvedés nélkül akarok jó lenni!

– Mit gondolsz, ki érti meg jobban a másikat? Az, akinek fájt már úgy, vagy

akinek még sohasem?

– Szóval erre való? És ha nem lenne szenvedés a világon?

– Nincs mit tenni, van.

– Akkor folytasd, de ígérd meg, hogy boldog lesz a királyfi!

– Ígérem.

A lány állapota fokozatosan, de igen gyorsan romlott. A királyfi látta, hogy

napról napra elesettebb, gyengébb. Rettentõ érzés volt, hogy nem tud segíteni.

Bármit próbált, hatástalan volt.

Kérdéseit, szorongásait nem volt kivel megosztani. Mértenger hallgatott, semmit nem felelt. Dagapályra meg õ nem volt kíváncsi.

A sziget is levetette álruháját, amelyet tõlük kapott. Kopár, csüggesztõen

kietlen, szürke lett számukra az egész világ.

Másvirágia tudta, hogy menthetetlen. Érezte, de nem esett kétségbe, csak a

fiút sajnálta nagyon. Az, odaadón ápolta utolsó pillanatáig, leste suttogó hangját, fogta elerõtlenedõ kezét. Övé volt a lány utolsó tekintete, búcsúszava,

szívének dobbanása. Aztán minden semmivé lett! Semmivé?

Mértenger magába ölelte a mozdulatlan, törékeny kis alakot, és õ ott maradt

összetört lelke minden fájdalmával, kínjával. Már nem érdekelték a próbák,

feladta az elõtte álló utat. Egyre az emlékeket kereste, idézte, mikor még mellette volt Másvirágia. Iszonyúan szenvedett.

Miért õ? – ezt üvöltötte a parton. Miért nem én?

Mértenger még mindig, még sok-sok napig hallgatott. Várta, hogy csillapod-

5n fájdalma.

Dagapály harsogva söprögette undok fodraival a partot: gyózött!

nÕKorán örült.

jtâNem sokkal ezután Mértenger messzire zavarta, majd csendesen partra emelt

egy palackot. Éppen oda, a királyfi lába elé, aki még akkor is magába temetkez-

e járt és kelt.

Ha nem botlik belé, tán észre sem veszi. Igy azonban odanézett, és meglátta

¦ üvegben rejt6zó papirost.

Kezébe vette, óvatosan emelte ki belóle az üzenetet. Mert bizony az volt. Keze

:megett, a szavak táncra perdültek elótte. Egy távoli barát szólította onnan,

¦essziról, Káoszhonból.

;,ia¦iDagapály felól viharos szél kerekedett, kicsavarta kezéból nagy hirtelen a

.pot, és , vitte, vitte elérhetetlen távolságba. De elkésett, mert az üzenet már

¦ ltegérkezett, az elfásult szív megmozdult, a szavak megérintették a királyfit.

– Mi volt a papiron? Sutamás irta?

– Igen. Haza hívta, tudatta vele, hogy szükség van rá, nagyon nagy a baj,

v¦,rj ák.

– Jó, hogy éppen akkor érkezett oda!

39

– Tudod, hogy én nem hiszek a véletlenekben.

– Rögtön elindult?

Amikor Mértenger végre megszólalt, a királyfinak érezni kellett, hogy szi¦

körülöleli, érte van a tilalom:

Ne félj a szen¦edéstól,

jobbá tesz,

ne sajnáld magadat,

mert az önsajnálat iszonyú

rabság, nem enged örülni,

¦épni, helyedet megkeresni!

– Már csak egy sziget a¦an hátra.

– Ezt most miért mondod?

– Azt igérted, megvigasztalod a király fit!

– Ne félj, nem felejtettem el!

– Akkor jó!

Jó neked, te még nem érezted,
hogy embernek embert
megvigasztalni lehetetlen.
Lehet vele sírni, vele szenvedni, vele várni,
amíg örülni tud valaminek.
De ez miden, és ez alig több a semminél.
Vagy mégis?

10. Szívvárvány

A királyfit annyira elfoglalták gondolatai, hogy észre sem vette a gyülekezõ sötét fellegeket, a vizet korbácsoló ádáz szelet, az egyre ijesztõbben mozduló vízrengeteget.

A váratlanul lecsapó, fergeteges vihar villámait követõ égzengés térítette magához, az riasztotta fel álmodozásából. Akkor már nagyon távol került a parttól, csónak nekivadulva és tehetetlenül sodródott, egyre beljebb a magasba tornyosuló hullámok hátán. Látnia kellett, hogy elveszett. De akkor sem félt,

mikor egy hatalmas lökés kitaszította a csónakból, és a vadul kavargó, haragoszöld hullámok közé zuhant. Egyetlen kérdés hasított bele fájdalmas-mélyen: mi lesz beteg szüleivel, Káoszhonnal? Tehetetlenül sodródott. Másvirágia távozása miatt veszni kész lelke elfogadta, hogy nincs tovább és itt a vég.

Iszonyatos erõvel dobálták, taszították a hullámok. Parányi pontocska volt a

mérhetetlen elem mindent elsöprõ felindulásában. Ám a láthatatlan erõ ölelésében megmaradhat az alig látható… Mértenger befogadta, magába zárta.

– Már kezdtem félni!

– De hiszen megígértem.

– Már annyi baj érte! Nem volt elég?

– Bízzál bennem.

– Miért kellett neki elveszni?

– Mértenger akarta megajándékozni az új kezdéssel.

– Annyira megszerette?

– Mindig szerette. Akkor is, amikor a fiú még nem találkozott vele.

– Mindenkit szeret?

– Igen.

– Akkor miért nem gyógyult meg Másvirágia?

¨ Megtalálta õt a királyfi? Boldog volt? Mit gondolsz?

¨ Nem tudom. Inkább mesélj tovább!

Amikor ott a mélyben végre magához tért és körülnézett; nem tudta, hol van

hogyan került oda, és mióta tartózkodik ezen az ismeretlenül is valahogy ismerõs helyen. Jó volt mindenrõl és mindenkirõl elfeledkezni. Nem akart semmit, csak szívta, itta magába az itt lelt békét, fényt és melegséget.

Lassacskán azért, ahogy telt az idõ, ébredezett benne mindaz, ami útnak indította valamikor, meg az is, amit azóta átélt. Mindebben egy különös ablaknak

is szerepe volt, amely a tenger mélységes mélyén elõhozta a múltat. Szeme elõtt

kavargott eddigi élete, lépései, gondolatai, kínjai, örömei. Újra meg újra elõjöttek, míg lassan elcsendesedhetett benne minden, és átlátszóan tiszta lett elõtte a víz. A terhek ottmaradtak leülepedve, a tenger fenekén, mindörökre.

A királyfi hamar megérezte, hogy Mértengeré az a terület, ahol van. Tapasztalta jelenlétét, hallotta szavait. Meg-megszólította, kereste, de nem mindig

válaszolt. Néha értette, néha nem. Volt, hogy azért hallgatott, mert fontosabbá

akarta tenni számára azt, amit tõle várt, amivel hozzá fordult. Máskor meg

hallgatásából derült ki, mennyire másképpen szeretné, mint a királyfi. A mindent értõ és mindenséget átfogó láthatatlan erõ ezer szállal kötötte magához.

Egy nap megmutatta neki a felfelé vezetõ utat rejtõ kijáratot. A fiú elõször azt

hitte, itt az indulás ideje, és meghökkentette, megijesztette, ami elé tárult:

Milliónyi út szakadt fel, kanyarogtak elõtte, szerteszét ágazva, egymást benyelve, semmibe torkollva, végtelen kavargásban. Jaj, egyáltalán nem akart menni, semmiféle kívánság nem mozdította még.

Azért minden áldott nap megnézte, figyelte, vizsgálta. Úgy gondolta, ha az õ

útja jön, az tán megáll, vagy jelet ad neki valamiképpen.

Kis idõ múltán észre is vette, hogy valami virágféle bukkan elõ, és mintha

napról napra közeledne… de az a közel is nagyon távol volt, és megfoghatatlan.

Hát várt.

– Hát nem kapott ott egy királylányt?

– Nem bizony, csak egy ígéretet.

– Az nem ér semmit!

– Biztos vagy benne?

– Mi volt az ígéret?

– Káoszhonban várja valaki.

– De hiszen ott nincs senki, aki neki való!

– Elfelejtetted Sutamást és…

– Õ várta csak?

– Õ is, meg szülei is, de az ígéret egész másra vonatkozott! Mi jut eszedbe a

virágról?

– Másvirágia.

– Gondolkozz! Ott növekedett Káoszhonban, tudod, a történet elején!

– Egy virág? Az lesz a párja?

– Társa lesz, hozzáillõ!

– Ki ígérte meg? Lehet a szavára adni?

– Mértenger.

– Mit mondott még?

Mikor a hazatérésrõl kérdezõsködött, azt felelte a királyfinak:

– Addig leszel itt, míg szívedben lépéssé mozdul a várakozás. Olyan erõ visz

majd, ami nem ismer lehetetlent.

Egyszer aztán eljött az a csodálatos nap is.

Visszatekintve olyan egyértelmû volt és világos, hogy így kellett lenni, de

akkor? Bizony elállt a lélegzete…

Az utak kavargása megszûnt, egyetlen kis út nyelte be a többit, és elé tette

azt a virágot, amely kicsi volt, törékeny és hófehér. Hat apró szirmát arcához

emelte, míg hallgatta Mértenger szavát, az utolsó tilalmat:

Ne feledkezz meg arról,

honnan jöttél, hova mész,

ki vezetett át mindenen!

Legyen veled, amit kaptál,

amit megértettél, ez lesz

iránytûd a késõbbi lépéseknél!

Akkor már nem riasztotta a végtelen vízben megnyíló út. Feléje lépve érezte,

hogy ölébe vette a hatalmas elem ura. Átlépett vele mélységen és magasságon.

Ámulva látta meg a napvilágot, tele volt szeretetével. A virág akkorra eltûnt

a kezébõl. Gyengéden emelték a partra.

Talpa alatt szikla volt, szívében óriási várakozás – úgy érezte, mindenre elég!

Szólította egy ország, várták a feladatok, és valaki, akit még nem ismert, de

az övé volt.

Elindult. Feje fölött ragyogott a szivárvány.

– Vége?

– Vége.

– Kár. Nekem is nõ valahol egy virág?

– Hát persze, biztosan megtalálod.

– Hol?

– Ott; ahol dolgod lesz, akörül kell keresned.

– Szeretném megtalálni!

– Addig még sok feladat vár rád…

– Tudom. Holnap el is kezdek mesélni Pistinek, és…

– Ide is elhozhatod…

– Nem! Ez az én próbám!

Hát jó, lépj és ne csak álmodj arról,
ami nincs, ami lehet, ami szebb a valóságnál,
ami az embernek élni segít!
Légy erõs, igaz, bátor! Minden elõtted van!