TEMPLOMLÉPCSŐN ÜLÖK

Templomlépcsőn ülök, harangszót ondolál
a szeptemberi  szőke szél. Nincs egyéb,
mint éppen dél, még mindig nyár.
Valahol tán hazavár engem is az Isten,
ha éppen jobb gondolata nincsen.
Egy elhagyatott szőlőskertben, ahol
rézgálicos cementgyűrűn verébugráló
az egyszerűség és a szabály,
körtefonnyadó, meg gazos is akár.
-
Ha most odamennék, körülülnénk
az egyetlen, üresen is szédült,
kótyagos, szenilisre vénült
rozzant hordót, s oportót felejtett
nem létező borát, a selejtet,
valamint az elmúlásra várás
csend-rokonát, sok színes
levelet, amit a fa a földre ejtett.
-
Körülülnénk, Isten meg a verebek
és én, akiben ott is mint itt, a lépcsőn,
aortál és vénál vér, idő és visszatérő
gondolat: hadd öleljen szabad álom,
elhagyni kéne a gondokat, mindent
rendbe hozna őszillatú, szép halálom.
-
A szénámat, és köröttem
a szélütötte teret, így elfogadnak majd,
megértenek az emberek.