Poétahalál

 

Fénybe kapaszkodott a nyári délután,

szelek árnyéka lompos lombok alatt dalolt.

Felhők ölében bizonytalanság hintázott,

rázta fejét a hitetlen szomorúság a fákon,

tréfák nevettek önmagukon kába kínlódással.

Ficánkolt a sármos semmi magabiztossággal,

mutogatva vékony szívét.

Szédült, szőke szárnyán eljött a sült galamb,

de hazugsággal teli szájak nem tudták már,

miért is vártak rá.

A rossz költő utolsó versét írta éppen,

észre sem véve a szerelmet,

melyet papír és ceruza között

táltos lelke közvetített.

Ránézett a világra még egyszer,

szenvedély nélkül,

majd szalmakalapot tett kiüresült fejére,

és végleg távozott.