AZ ŐSZ MÁMORA

A zöld köntös sárgán,
vörösen tündököl,
részeg rozsda réved
piros szagú fényben.
A tegnaptól a holnap
álmot örököl,
az selymes sóhajként
terül szerteszéjjel.

Árva, langy sugarak
még csókokat szórnak,
tompán ott szédülnek
magasban és mélyben.
Messze már hangjai
forró, nyári szóknak,
tűnődő a táj a barnázó,
lágy szélben.

Az elmúlás lassú,
fájdalmas titkával,
andalító színek
bizseregnek, búgnak.
Elfáradt levelek
rőt romantikával,
végső búcsúzással
álmosan lehullnak.

Szürke szíve az égnek
könnyekre fakad,
hűti a világot
a vízfüggönylepel,
csobogva csacsorász
a megduzzadt patak,
mámoros az ősz,
győzelmet ünnepel.