KARÁCSONYOLÓ

Tarisznyámban magány s az idei karácsony,
szőkésbarna kenyér, puritán kalácsom.
Átlépem az összes hagyomány szabályát,
így élem az ünnep misztikus varázsát.
-
Messze vagyok tőle, csupán csak képzelem,
baktatok felfelé szép Szent György-hegyemen.
Béke-szavú imát sugdos a fülembe:
testvérem, érezd jól magad a szívemben!
-
Mit mondhatna szebbet hű zarándokának
a hegy, ki tanúja tegnapnak és mának.
A holnapot pedig ígéri a remény,
szerelemmel teljes, megálmodott regényt.
-
Mély áhítat ölel s a bazaltorgonák
láthatják a szívem megnyíló mosolyát.
Lábam elé borul a legszentebb ösvény,
szabadsággá válok, nincsen egyéb törvény.
-
És ez a szabadság nem más, mint szeretet,
öleljen hát vércse ártatlan verebet,
hogyha az az ára, én legyek áldozat,
szaggassa a vad szél testemet, vágyamat!
-
Széttiport csont legyek, szétzúzott agyvelő,
álmatlan üresség, nem létező jövő,
legyek véres válasz, kérdés, ősrobbanás,
semmi szédült árnya, szíven túl dobbanás!
-
Hisz azért létezem, hogy aztán ne legyek,
elbomlasszon idő, kukacok, döglegyek,
és ha megzabáltak keselyűk és varjak,
minderről tudni semmit se akarjak!
-
Mert minek is lennem, hogyha alig vagyok,
nem kérik emberek, elvetik angyalok
kozmosz parány porát, habár ember-alak.
Hagyjatok már békén, téboly-vadult szavak!
-
Felérek a csúcsra, villog Isten szeme,
azt mondja, nem vagyok mostohagyereke.
Mutatja a tájat, megszorítja kezem...
és sírva fakadok fenn a Szent György-hegyen.
-
Megannyi drágakő, hullanak a könnyek,
szívemnek sóhaja most már százszor könnyebb.
Isten kincse vagyok, bogáncs, csalán, virág,
csakis velem kerek ez az egész világ!