Fűzfa a Kenderes-patak partján

 

A hatalmas, vén fűzfa

feketén hajol a patakon át,

karakán, szívós szívén

nap mint nap hajnalok hasadnak.

Lerogytak már a földre némely nagy

ágai és törzsének egy darabja is.

Faragja halálát az üresedő

végtelen, a szégyentelen idő.

Kidől majd egykor árnyéka mellől,

s játéka lesz lassú, omlasztó,

férges rothadásnak.

Vízcsobogásnak hangja s madaraké

ma még vigyáz a lelkére,

s kedvére való a rügyfakadás

a tavaszi vidám napokon.

A patakon néha vadkacsák teszik

tiszteletüket, s telente hitüket

hirdetik cserregő szarkák

az álmos ágakra szállva.

Árva, de csapatos varjak szava is

szól itt ilyenkor: haj de kár, kár.

A tarkaharkály kopogtatva kutat

naponta a kérge alatt, vajon

jó falat akad-e ott a számára.

Álmában az öreg fűz sokszor gondolja,

hogy még fiatal suháng,

aki puhán, gyorsan gyökerül

a patak mente áldott földjébe.