Fekete este

 

Görnyed az alkony a csóktalan csendben,

soványan sóhajt a fáradt, botor bú,

szürke homály görcsöl a szűk végtelenben

s a fénytelen félelem a hidegre hull.

 

Hallgatag hittel a szárnyas sötétség

a zord pillájú éjjelt köszönti fel.

Szomorú szívében üszkös ürességre

és páncélos, magányos döbbenetre lel.

 

Réveteg illatú sár-nehéz bánat

szorgalma szálldos a púpos ég alatt.

Gyertyátlan homlokú, szenvtelen szellemek

áporodott árnyéka fut, rohan, szalad.

 

Részeges vággyal a lázadó idő

ájultan így kiált: most szenvedély kell!

De sótlan ölében a kóbor esti szél

álmos, száraz, színtelen, holt szédülést rejt.