A vers és én

 

Sokszor érzem, tévúton járok.

Hol szavakból formálnak

szépséges kincseket, így

ékesítve a világ ragyogását,

mit keres gyarló hitem

vezérelte ostoba könnyezésem?

Inkább oktalanság szöszmötöl

bennem költészet helyett,

ha mozduló ceruzám alatt

szalad a papír, futó sorok

színeivel szédítem magam

s úgy vélem alkotok;

hiszen álmaim és vágyaim már

ősidők óta csak lányok fülledt

csókjáért becéznek hajnalt,

muzsikát és virágszirmot.

Mert a szerelem örökzöldebb

a szónál, érte könyörög

imádságom, amikor a

magam számára kérek élénk

nappalok fogyó árnyékában.

 

S mégis, akár örömbe bújok

vagy lelkem fájdalomtól üvölt,

jól érzi magát a vers,

ahogy húrjain megpendülök.