A szürke varjú

 

A varjú, a dolmányos,

akár hajón a kormányos

kapaszkodik a szélben.

Bátran, nem félve

a süvítő suhanástól,

lelke messze a rohanástól,

fogja erősen az ágat

s nem táplál már vágyat:

párt és meleg fészket.

Tolla a széltől fényesül,

szíve edződik, kérgesül,

aztán hirtelen nagyot dobban.

 

A kerti asztalon koppan

egy fáról lehulló dió,

madarunk máris ott van.

- De jó, ez nekem való! –

károgja vidáman.

Csőrét belevágja,

csípi és vájja,

majd a közelgő költőtől

megijedve szárnyra kap,

s a diót itt nem felejtve

az égbe szál…

Talán a napig meg sem áll.