Topa nevû kutyám halálára

Írtam volna rólad máskor is, nemcsak a halálod után,
ha a szeretet élõ áramában hullámzó anyag nem lenne
finomabb s gazdagabb, mint a szó. Amúgy is: mit tud
egy tacskó-lány, aki topa is hozzá, kitûnik neved
nyomán. Másnak egy kutya voltál csupán, még topaságodat
is takarta barna gúnyád alatt a kis szilaj test, akárcsak
azt, hogy - bár nemesedve - akaratomba romoltál, mint
magadícsérõ tarka táj, ha búzafölddé szelídül... Mit tud
egy tacskó-lány, aki azt se, hogy visszajövök-e, amikor
zárul utánam a kapu. Micsoda felemás alku éltetett mégis,
újból és újból kibírni távozásomat. Bár, ahogyan a túl
erõs hang is fáj, mintha már sajgott volna benned
a szeretet. Amíg testvéred azonos ügyben fulladásig
örült, neked csak mosolyig hajlott a kedved, pedig
a tacskók gyakran nevetnek. Mit tudtál még? Ha tehetted,
nyomomba szegõdtél, vagy oly szögben ültél, feküdtél,
(ilyenkor álladat lábaidra hajtva), hogy örökkön láss,
és magadba itasd arcomat bánatos szemeid kapuin át. És
mindig az arcomat lested, tudtad te topa létedre: ott
ébred a szándék. Tanúja voltam annak, amikor elpattant
kis személyiséged, és a ragaszkodó szeretet többismeretlenes
példája lettél. Önmagadért, igazán magadnak csak evés közben
voltál, ilyenkor sejtjeid mélyébe vonultál, ahol az ösztönök
születnek. Kutya-gyarlón az ételt sírva kérted, de másképp
az érzelmi viszonzást: sötét-tükrû csúcsos kis orroddal
meglökdösted a kezemet; értettem én, hej de értettem
jobban, mint a sírást, bizonyságot akartál, hogy
szeretlek-e? Ilyenkor megsimogattalak, s ha abbahagytam,
tovább kérdeztél, mert egyre csak egyre bizonyítanom
kellett, hisz magadhoz igazítottál, tündöklõ szíved
mellett hitted az enyémet. Ott is volt, kutyám, csak
nem olyan tisztán, nem oly igazán, ahogyan te soroltál
be engem: Egyetlen Jó Gondnak. Többek között voltál, igaz,
mi emberek nem csalunk, bármennyi szeretetet oldunk, határa
nincs biotüzünkben. Ám benneteket - közvetlen közelünkben -
csalónak bélyegeznénk ugyanezért. Hogyan hát? Magasabb
erkölcsi normát szabtam neked, mint magamnak? Szorongva
hiszem, hogy igen. Egyszer elõbb üdvözölted a barátomat,
mint engem, s akkor én téged sehogyan sem. Érzékeny
agyad agyamba kapcsolt hullámaival felfogtad gyarló
kedvemet, engesztelõn csüggesztetted alá farkadat,
fejedet, de feltört a szemed oly alázattal, oly mélyrõl,
hogy a két barnafényû reflektort kicsi, fehér holdkaréjok
felezték... Amikor gyengélkedni kezdtél, akkor is megjelentek
a jól ismert holdkaréjok, de hát ki figyel egy kutya apró
lelkifurdalásaira? - Talán, mert lassan szivárgott testedbe
a halál, orvosoddal együtt betegségnek hittem, amit majd
kijátszol, mint annyi máskor. Csak a legvégén döbbentem rá,
hogy bekerítve az életed, és már nem védheted ki a támadást,
mert sehol egy kiskapu. Számtalan alku nyílott bennem akkor,
csak, hogy szûnjön a kínod, vagy ha nem, inkább haljál,
aztán: bírd a kínokat és maradjál... Mit tud egy tacskó-lány?
Jaj nélkül állni a kínt, ha gazdája keze a homlokán. De
maradni már nem tudtál, pedig szemeddel szemembe fogództál,
s így hitted, hogy majdcsak segítek; hisz - említettem -
félszegen is bízó voltál. Mégsem tudom, hogy végsõkig
kitartott-e a hited, mert valamivel késõbb
hagyott el az élet, mint engem a tekinteted.