WEINTRÄGER ADOLF

(1927-1987)

Nem e táj szülötte, a Pozsony megyei Diószegen (ma a dél-szlovákiai Sládkovicovo) jött a világra 1927. június 18-án. Weinträger Szilveszter (1897-1959) és Balogh Vincencia (1902-1977) egyetlen gyermeke volt. Apja cipők készítésével és javításával foglalkozott. Megélhetést nyújtó tevékenységként konzervgyári betanított munkásként is dolgozott. Vaskúton a kisipari termelőszövetkezet cipészeként nyugdíjazták. Anyja a háztartásban foglalatoskodott, de idénymunkásként a helyi cukor- és konzervgyárban is kénytelen volt munkát vállalni. Vaskúton a mezőgazdasági termelőszövetkezet nyugdíjasa lett.

Veleszületett tehetsége volt a rajzoláshoz, gyermekkorától gyarapította ebbéli tudását. Szülővároskája elemi népiskolájában taníttatták. Az 1933/1934. tanévtől kezdve hat osztályt végzett. Különbözeti vizsgát tett 1940-ben, és felvették a galántai polgári fiúiskola harmadik osztályába. Bejáró diák lett, naponta utazott Diószegről a 8 km-re lévő járási székhelyre, Galántára.

A polgári iskola befejezése után Léva városában, az egykori állami líceumban és tanítóképző intézetben kezdte el középiskolai tanulmányait 1942-ben. A fiatal diákgyerek tanulását a háborús események megszakították, mert 1944-ben a Honvédelmi Minisztérium egyik rendeletét őreá is alkalmazták, és indokolatlanul bevonultatták. Budapesten teljesített katonai szolgálatot. A fővárosban 1945 januárjában egy légitámadás során súlyosan megsebesült. Először egy rögtönzött hadikórházban helyezték el, majd Debrecenbe szállították, ahol 1945. április 26-tól a honvéd kórházban gyógykezelték. Még abban az évben a kórházi főorvos parancsnokának jóindulatú segítségével, és a tanügyi hatóság engedélyével lehetővé tették számára, hogy járóbetegként folytathassa tanulmányait a Debreceni Református Tanítóképző Intézetben. Később bentlakásos elhelyezést kapott, és 1947. június 27-én néptanítói oklevelet szerzett. Iskolai tanulmányait a kezdettől fogva jeles és kitűnő eredményekkel végezte.

Szüleit 1947 áprilisában a csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezmény alapján Vaskút községbe telepítették. Tanítói diplomájának megszerzése után hozzájuk ment. A Felvidékről a Bácskába szakadt, új környezetbe került ifjú rövid idő alatt megismerkedett a szűkebb és tágabb észak-bácskai területtel. Baján 1947-ben beiratkozott a Rudnay Gyula festőművész által vezetett képzőművészeti szabadiskolába. Megélhetése érdekében munkát vállalt Vaskúton. Egy kisipari termelőszövetkezetnél volt adminisztrátor, majd könyvelő 1952-ig.

A tehetséges ifjú 1948-ban sikeres felvételi vizsgát tett Budapesten, a Képzőművészeti Főiskolán. Dédelgetett álmát, hogy ott tanuljon, apjának betegsége és anyagi körülményeik miatt megvalósítani mégsem tudta. Megmaradt számára az a lehetőség, hogy talentumát a bajai képzőművészeti szabadiskola kereteiben (később más elnevezéseket kapott) gyarapítsa, s közben vaskúti lakóhelyén vállalt munkájával könnyítse szüleinek helyzetét. Ennek a képzési folyamatnak természetes velejárója volt az, hogy a képzőművészeti szabadiskola alapítója, Rudnay Gyula - Kossuth-díjas, kiváló művész, az alföldi iskola irányzatának egyik vezető szerepű személyisége - volt rá a legnagyobb hatással. Kitűnő képzéséhez hozzájárultak P. Bak János, B. Mikli Ferenc és Kun István festőművészek is, Rudnay tanársegédei.

Nem is vált meg Rudnay mester közelségétől, amíg az Baján lakott. Ott töltötte szabadidejének jó részét egészen 1952-ig. Legfőbb tanítómestere egyszer azt mondta: "Mindig csak úgy fessen, ahogyan lát és ahogyan érez." Kijelentette: "Fiam, maga egy életen át akvarellezni fog, s az akvarellből rengeteget át fog menteni az olajfestésbe." Ilyen tanácsokat adott többek között Rudnay útravalóul. Igaza lett. Első jelentősebb művészi sikerélményei is megteremtődtek azzal, hogy Rudnay és tanársegédei festőnövendékeinek kiállításain a falakon láthatta munkáit. Kiállíthatott 1949-ben a budapesti Világifjúsági Találkozó képzőművészeti tárlatán, majd Kecskeméten megyei kiállításokon. A Vojnich-kúriában - ahol a szabadiskola, szabadakadémia, majd alkotóház működött - egy ideig külön műterme is volt.

Megnősült 1952. július 26-án, feleségül vette a vaskúti illetőségű Arnold Ilonát, aki 1931. november 17-én született. Házasságukból két gyermekük származott. Az 1953-ban született Adolf, aki az építészmérnöki hivatást választotta, és 1957-ben Éva, aki apja nyomdokain haladva rajz-földrajz szakos tanár lett.

Tanítói kinevezést 1952. szeptember 1-jei hatállyal kapott Vaskútra. Év végéig a könyvelőséget másodállásként megtartotta. Felvették 1953-ban levelező hallgatónak Szegedre, a Pedagógiai Főiskola rajz szakára. A tanítás, a tanulás és az alkotás évei következtek.

Gyermek képzőművészeti szakkört szervezett és sikerrel vezetett 1954-től Vaskúton. Ritka volt az ilyen közművelődési forma vidékünkön. Már az első évben helyi kiállítással mutatkoztak be, ami figyelmet keltett. Tanítványai részt vettek a következő évi járási, megyei, országos rendezvényeken, majd külföldi szereplések sora következett, nemzetközi kiállításokon és versenyeken. Egyre nívósabb szakkörvezetői munkájára, rajzpedagógiai kísérleteire felfigyeltek, módszerét tanulmányozták. Látogatott lett műhelye, ismert személye. Elismeréseket kapott, magas rangú emberek tekintették meg munkásságának eredményeit, a közoktatási miniszter és az egykori Elnöki Tanács elnöke is. Megyei szerepléseik folyamán pályázati díjakat is nyertek. Részt vettek a Nemzetközi Vöröskereszt által meghirdetett tematikus pályázatokon, ahol oklevelekkel gazdagodtak. Két tanítványa Új-Delhiben elnyerte Nehru különdíját. Tokióban, a gyermekrajz olimpián ezüstérmesek lettek. Berlinben nemzetközi pályázaton és versenyen bronzérmet kaptak. Prágában az INSEA (rajzpedagógusok nemzetközi szervezete) kongresszus tiszteletére rendezett nemzetközi kiállításon a második díjat nyerték el. Budapesten egyéni kategóriában és társas csoportban is az első helyen végeztek. Kiállításokon szerepeltek az Amerikai Egyesült Államokban, Angliában, Belgiumban, Csehszlovákiában, Finnországban, Indiában, Japánban, Jugoszláviában, Kanadában, Lengyelországban, az NDK-ban, Olaszországban, Romániában, Svájcban és a Szovjetúnióban.

A bajai képzőművészek csoportja 1955-ben tagjai közé sorolta, és a Művészeti Alapnak is tagja lehetett. A Fiatal Művészek Stúdiójának tábora is befogadta.

A szegedi Pedagógiai Főiskolán 1956. július 31-én tett államvizsgát, rajztanári képesítésre jogosító, kitüntetéses oklevelet szerzett.

Társadalmi munkában 1960-tól ellátta Baja város és a bajai járás általános iskoláinak szakfelügyeletét. Első gyűjteményes (akvarell és gouache) kiállítását 1961-ben rendezte meg Baján, a József Attila Művelődési Házban, amely olyan átütő sikert aratott, hogy minden kiállított képét megvásárolták.

A Képzőművészeti Főiskola Rendkívüli Rajztanárképző Tagozatán 1965-ben sikeres felvételi vizsgát lett. Tanulmányait ott folytatta, és 1968. január 24-én megvédte diplomáját, középiskolai rajztanári oklevelet szerzett.

A Magyar Képzőművészek Szövetsége Keletmagyarországi (később Közép) Szervezetének tagja 1969-ben lett, majd vezetőségi és konzultatív bizottsági tagja is. Egyben rnegválasztották Baja művészeti titkárának. Ezt a tisztséget 1978-ig látta el, betegsége miatt mondott le.

Megpályázta a bajai Tanítóképző Intézet által meghirdetett rajztanári állást még 1969-ben. Folyamodványa sikertelenségének egyik oka az volt, hogy nem felelt meg a pályázati kiírás azon feltételének, amely megszabta a pályázó lakásproblémájának önálló megoldását.

Ezután került sor arra, hogy 1969. szeptember 1-jén a bajai Központi Általános Iskola állományába lépett, ahol rajzot tanított. Ugyanabban az évben megbízást kapott Baja és a bajai járás általános iskolái rajz szakfelügyelői teendőinek ellátására. A Bács-Kiskun Megyei Művelődésügyi Osztály 1971-ben a rajz tantárgy megyei vezető szakfelügyeletével bízta meg. A művész-szakfelügyelő 1973. július 31-ig tartozott a Központi Általános Iskola dolgozói közé.

Még 1971-ben beköltözött családjával Bajára. A Szarvas Gábor ucában építette fel pedagógus kölcsönből műtermes házát. Amikor 1973-ban újabb állást hirdetett a bajai Tanítóképző Intézet, ismét pályázott, sikerrel. Kinevezték tanárnak augusztus 1-jével, egyben szakcsoport-vezetéssel is megbízták. A Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének is tagja lett 1975-ben. Amikor az intézet főiskolai rangot kapott, 1976. szeptember 1-jei hatállyal főiskolai tanárrá nevezték ki. Nyugdíjba 1987. szeptember 1-jén ment.

Eletének utolsó évében - születésének kerek, hatvanadik évfordulóján - valamilyen megmagyarázhatatlan belső késztetésre 6 önálló kiállítást rendezett, Debrecenben, Kecskeméten, Bácsalmáson és Baján. Városunkban egyidejűleg kettős kiállítással festményeit bemutatták a múzeumban, grafikáit és tusrajzait a művelődési központban. Mintegy ráadásként munkahelyén, a főiskolán kísérleti gyűjteményéből rendezett bemutatót. Mintha érezte volna, hogy életútjának végére érkezik, bizonyítani akarta, mire képes. Elmondhatjuk, valóban művészetének összefoglalását nyújtó kitárulkozás volt ez a példátlanul nagy erőkifejtést is igénylő kiállítás-sorozat. Elveivel ellentétben makacsul igyekezett összesűrítve, szinte túlzsúfolva nyilvánosan bemutatni műveit. Még arra is jutott energiája - az egyébként is túlfeszített életet élő művésznek -, hogy a kiállítási meghívóhoz mellékelt kisméretű tusrajzaival is megjutalmazza a címzetteket. Felesége úgy emlékezik vissza erre az időszakra, hogy óvta ettől a megerőltető, hajszolt tevékenységtől, de hiába, mert érzéseit felfedve, őszintén megnyilatkozott, hogy most dolgoznia kell a munkája összefoglalását nyújtó kiállításokon, majd lesz idő a nyugalomra is ... Aztán erejét veszítve már nem sokáig élvezhette nyugdíjas életét. Mellhártyagyulladással betegen feküdt, és váratlanul tüdőembolia következtében, 60 évesen, 1987. december 16-án elhunyt, s december 22-én nagy részvét mellett temették el a bajai köztemetőben.

Pedagógiai munkásságát - csupán röviden a lényeget kiemelve - nem könnyű összefoglalni. Magasan képzett német nyelvismerettel rendelkező kiváló szakember volt. Tanári munkájában ezt kamatoztatta. Egyéniségét az igényesség, túlfűtöttség, segítőkészség és kollegális magatartás jellemezte. Jó előadókészséggel rendelkezett, előadásai atmoszféra-teremtők voltak. Már 1962-ben Vaskúton felső tagozatos tanulók körében az Országos Pedagógiai Intézet felkérésére rajzpedagógiai kísérleteket végzett. A Képzőművészeti Főiskola kívánságára 1966-ban színproblematikával kapcsolatban kezdett el kutatásokat az alsó tagozatban. Hosszú évekig tagja volt az Országos Rajz Szakbizottságnak. Ebben a tisztében számos feladatot teljesített, tankönyvbírálatokat írt, tanterv, programtervezet készítését, előadások tartását vállalta országos fórumokon és az INSEA budapesti regionális nemzetközi konferenciáján. Szakfelügyelőként továbbképzéseket vezetett. Kutatómunkája igazán a tanítóképzőben bontakozott ki, amely Az emberábrázolás kérdése a tematikus képalkotás problematikájában címmel szorosan kapcsolódott az alsó tagozatos vizuális nevelés tantervi koncepciójához. A részeredményekről több publikációja jelent meg különböző szakfolyóiratokban. A kutatás keretében az Országos Pedagógiai Intézet felkérésére a gyakorló iskolában - az új tantervet megelőzően és annak szellemében - kísérleti rajztanításokat végeztek irányításával. Több éven át az első, később a többi osztályokban is. Létrehozta az évenkénti kéthetes Hajósi Nyári Alkotótábort, ahol vezetésével a harmadéves szakkollégista hallgatók kaptak lehetőséget képességeik fejlesztésére. Gyümölcsöző kapcsolatot alakított ki más intézményekkel. Munkája az új tanítónemzedék vizuális esztétikai felkészítésének szolgálatában állott.

Sokoldalúan vett részt a megye és a város közéletében. Számos funkcióban segítette Baja kulturális gazdagodását, tanácstagként (1971-1980) a művelődési állandó bizottság és 1971-tól a Hazafias Népfront Városi Bizottságának tagjaként is. Ismeretterjesztő előadásokat, kiállításmegnyitókat, tárlatvezetéseket tartott, műteremlátogatásokat, aszfaltrajzversenyeket vezetett, zsűrizésekben vett részt, dekorációkat tervezett és kivitelezett.

Oktató-nevelő munkájával párhuzamosan, azzal egybefonódva aktív művészeti alkotótevékenységet folytatott. Az 1948-tól eltelt 39 év alatt mintegy 200 csoportos kiállításon szerepelt munkáival. Így A vidéki képzőművészek I. és II. budapesti kiállításán az Ernst Múzeumban, a Műcsarnokban. Rendszeres kiállító volt az alföldi tárlatokon, az Egri Akvarell Biennálén, a különböző megyei nyári és téli tárlatokon, a pedagógus képzőművészek országos és megyei kiállításain és a helyi képzőművészekkel rendezett bajai bemutatkozásokon. Meghívásokra országszerte elküdte alkotásait.

Más művészekkel együtt Angliában, Bulgáriában, Csehszlovákiában, Franciaországban, NDK-ban, Jugoszláviában és a Szovjetúnióban állított ki. Itthon 49 alkalommal mutatkozott be önálló kiállítással! Külországi önálló bemutatkozásra is volt alkalma az NDK-ban, Kühlungsbornban 1961-ben és Zomborban 1982-ben. Művei megtalálhatók a Magyar Nemzeti Galériában, a bajai Türr István, a szolnoki Damjanich János, a pécsi Janus Pannonius Múzeumokban, a Kecskeméti Galériában, a Művelődési és Közoktatási Minisztériumban, a Művészeti Alapnál, a Bács-Kiskun Megyei Önkormányzati Hivatalban, Debrecenben, Egerben, Székesfehérvárott, továbbá különböző intézményeknél, hivatalokban és magánszemélyeknél.

Az Országos Pedagógiai Intézet, a Pedagógus Szakszervezet és mások szervezésében több továbbképzési és művésztelepi cikluson vett részt. Így Balatonfüreden, Balatonkenesén, Dunaújvárosban, Pécsett, Szadán, Sopronban, Tokajban, Vácott és Baján is.

Pedagógiai, művészeti és társadalmi munkásságát elismerték, kitüntetéseket kapott, díjakat nyert: A Közoktatás Kiváló dolgozója (1959, 1961), Janus Pannonius-érem (1956), Kiváló Tanár (1966), Székely Bertalan-érem és -díj (1971), Nagy István-emlékplakett (1971), megyei nívódíj (1975), Érdemes Társadalmi Munkás (1978), Kiváló Munkáért (1982), a Bács-Kiskun Megyei Tanács művészeti díja (1985) és az Április Negyedike Érdemrend (1987) fémjelezték munkásságát. Megkapta a Megyei Szakszervezeti Tanács művészeti díját, elnyerte pedagógus képzőművészek országos és megyei kiállításai és más megyei tárlatok I. és II. díjait, különböző pályázatok és kiállítások helyezéseit, okleveleit.

Külföldön a szlovákiai rokonlátogatásain kívül jutalomüdülésen és tanulmányutakon járt Franciaországban, Jugoszláviában, az NDK-ban és NSZK-ban, Olaszországban, Spanyolországban, Svájcban és a Szovjetúnióban.

Dr. Bodnár Éva írta róla 1961-ben: "Rudnaynak a művészete nem külsőségekben, hanem lényegében, belső tartalmában ragadta meg a tanítványt. A magyar nép és a magyar táj szeretete, őszinte ábrázolása, a lendületes ecsetkezelés, a mély tüzű színek szeretete a legfőbb s a legmaradandóbb öröksége Rudnay igaz művészetének. Itt az Alföldön élve a falu hétköznapjait, gondjait, örömeit, a táj ezernyi arcát közvetlen közelről ismerve alakult ki Weinträger Adolfnak a legértékesebb magyar hagyományokra épülő művészi látása. Friss és tiszta művek jellemzik művészetét. A finoman szövődő selymes tónusok, borongós barnák, áttetsző meleg szürkék, és néha - különösen újabb képein - napsütötte, világos, sárgászöldek. A kifejezőkészség spontán és könnyed szellemessége, ötletessége szinte magától értetődő közvetlenségben jelentkezik. Azt a belső vívódást, amelyet a mondanivaló őszinteségéért a téma kiérlelése és a megfestés folyamata alatt a művész belsejében végbemegy - mi már, szemlélők nem érezzük a kész képekből, mert a valóságot, a látványt átszűrve, művészi valóját magával ragadó egyszerűséggel közvetíti."

Aszalós Endre 1969-ben szavakba foglalta, hogy "az 50-es évek második felében, ez az időszak új orientálódásban is, sikerekben is igen gazdag. Weinträger horizontja az alföldiségen túl, tovább tágul. A mindent-megtanulás és az ismeretek állandó szélesítésének szenvedélye további tanulmányok folytatására serkenti Weinträgert. Műfaji ismeretei, technikai tárháza tovább gazdagodott. A minden stílusban való jártasság, a problémamentes előadói készség azonban a talajvesztés veszélyét is magában rejti. Meditáló, filozofáló embertípus Weinträger Adolf. Érdekli az élet ezer rejtélye, s széles érdeklődési körével a képzőművészettől távoleső problémákat is mélyrehatóan érinti. Ugyanakkor szenvedélyessé is tud válni, különösen, ha a műalkotás tevékenységét folytatja. Ez a kettősség határozza meg festészetét is. Talán túlságosan is sokat akar átfogni festői problémák felvetésében, stílusbeli orientálódásban."

Dr. Bánszky Pál 1984. évi egyik kiállítási megnyitójában hangzott el: "Tagadhatatlan, hogy művészi munkássága az Alföldhöz kötődik és hagyományokon nyugszik. Mégis tisztelettudóan egyéni. Karaktere a képépítkezést tekintve, annak ritmusát nézve, hol indulatos ecsetkezeléssel, hol nyugalmas felületekkel magabiztosan oldja meg az általa diktált önkifejezési gondolatokat."

Nehéz az igényes szellemi életet élő, kutató alkatú, töretlen szorgalmú művész mérlegelő megítélése. Ez elsődlegesen az esztéták dolga, de lehetnek közöttük is véleménykülönbségek. Megelégedtem azzal, hogy három művészettörténettel foglalkozó szakember róla alkotott nézeteiből válogatva idéztem. Megbocsátható, hogy pályakezdése óta, kereken 40 éves közvetlen ismerettségünk alapján megidézzem egyes tulajdonságait. Mondanivalómat tömörré formálva állíthatom, bizonyos, hogy határozott egyénisége korán érvényre juttatta stílusának, művészi mondanivalójának kifejezési módját. Hosszas és alapos esztétikai tanulmányaival, vizsgálataival megismerte a különböző művészeti törekvéseket, de egyikhez sem csatlakozott. Ingadozásai lehettek, mert egyes irányzatok ismeretének érzésétől ösztönözve kísérletezett. Egy ilyen vénájú művész megtehette ezt még akkor is, ha bölcsen kerülte a divatos áramlatok, a dekadencia zsákutcáit. Egyik legnagyszerűbb vonása éppen az volt, hogy színvonalas esztétikai ismeretei nem kötötték gúzsba próbálkozó kedvét, gondolatait. Ide-oda kószálásai, a sokirányú útkereséssel járó konfliktusai után mindig megtalálta az ízlésítéletének megfelelő járható utat, mint például a kifejező realizmust. A magának törvényt szabó, mástól független, autonom művész élete végéig ihletett, érzelmet és hangulatot árasztó új dolgaival leple meg közönségét. Nóvumaival gazdagította gyönyörűséget nyújtó életművét.

Lánya így vall az emberről, a művészről: "Édesapámat atyámként szerettem és tiszteltem. Benne az embert, mert számos: igaz, bölcs, tiszta érzelmeket és erőt adó, azt sugárzó volt. Művészként ma is csodálom - amit és ahogyan alkotott, az alkotás egyéni kínjaival együtt. Mindez mások számára talán üres szó, de 30 év alatt ezt meg is élhettem mellette. Elment körünkből, s hiányt, űrt csak fizikai valóságában hagyott."