Kun Imre

(1892-1977)

Apja, Kun Lajos kecskeméti kereskedő családból származott. Mennyiségtan-természetrajz szakos középiskolai tanár volt. A Bajai Izraelita Hitközség Elemi, Polgári Fiú-Lány Iskolájában működött 1884-től tanárként, majd igazgatóként. Anyja, Deutsch Ilona tanítónő is Kecskeméten született. Házasságot 1890. július 1-jén kötöttek. A Haynald utca 17. számú házban laktak. Négy fiúgyermekük született. Ármin volt a legidősebb, belőle jogász lett. Utána Imre következett, majd Géza, aki pénzügyi pályára lépett. Béla - a legfiatalabb - könyvelő volt. A tisztességben megöregedett nyugdíjas iskolaigazgató 1943-ban halt meg Baján, 82 évesen. Özvegyét és legkisebb fiát elhurcolták. Nevüket a bajai zsinagóga udvarán létesített emlékművön, márványba vésve örökítették meg a többi bajai mártír nevével együtt.

Kun Imre Baján született 1892. június 27-én. A Bajai Izraelita Hitközségi Népiskola négy osztályának elvégzése után a Ciszterci Rend Bajai Katholikus Főgimnáziumában az 1902/1903-as tanévtől tanult nyolc éven át. Közepes rendű tanuló volt, osztályában az egyik legtöbbet hiányzó. Hetedikes korától tornából felmentették. Már gimnazistaként érdekelte a képzőművészet és a zene. Ebben a gimnáziumban "érett" minősítésű érettségi bizonyítványt szerzett 1910. június 1-jén. Rajztanárnak készült. Felvételizett Budapesten a Képzőművészeti Főiskolán, de nem vették fel. Beiratkozott a Budapesti Kereskedelmi Akadémia akadémiai tanfolyamára. Elvégezte a kétéves főiskolai kurzust, és az 1912. június 19-én megtartott záróvizsgálaton végbizonyítványt kapott.

Első munkahelye - 1912. szeptember 1-től - a MOKTÁR-nál (Magyar Országos Központi Takarékpénztár) volt. Egyik fiókjánál lett tisztviselő. Amikor fivére, dr. Kun Ármin mint főhadnagy a lucki frontról hazaérkezett, keveset találkozhatott vele Pesten, mert reggeltől késő estig a MOKTÁR erzsébetvárosi fiókjában volt a zárlati munkákkal elfoglalva. Szerencséjére fivére megismerkedett a MOKTÁR vezérigazgatójával, így annak közbenjárására betegszabadságra mehetett. Ezt az időt - 1917 januárjától 1918 augusztusáig - nagyrészt Baján töltötte. Erről így emlékezett: "Baján többfelé tevékenykedtem, és többek között a Bajai Hírlap munkatársa, majd főmunkatársa lettem, és Bogovics szerkesztővel együtt, távollétében egyedül szerkesztettük a dr. Nemes ügyvéd főszerkesztése alatt álló újságot."

Jeles tollú földink főleg művészeti témájú cikkeket írt, de szerkesztette a Bajai Tükör és a Bajai Expressz című alkalmi kiadású, humoros tartalmú újságokat is. Ugyanebben az időben a Kecskeméti Újságnak is küldött cikkeket. Miután kilépett a bajai laptól és visszatért a fővárosba, egy ideig továbbra is cikkezett a Bajai Hírlapban, és több budapesti újságnál lett képzőművészeti munkatárs.

Trencsénteplicen pihent 1917 körül, amikor - egy deus ex machina következményeként - zongorázó hajlamait is kiélhette. A nyaraló közönség részére szervezett jótékony célú hangversenyen két operaénekes és egy hegedűs zongorakíséretét volt kénytelen ellátni. Tudjuk, hogy tanult festeni, festegetett, és azt, hogy zongorázást és zeneszerzést is tanulgatott ifj. Kerch Ferencnél. De azt is tudjuk, hogy bármennyire is csak műkedvelőnek tartotta magát, jól kellett játszania ahhoz, hogy Schubert, Verdi, Mascagni, D' Albert, vagy Wéber, Wieniawsky, Hubay és más zeneszerzők műveit sikerrel kísérje. Ott szerzett ismeretségével indult el nemsokára a hangversenyrendezői pályán is.

Városunkban rendezte első koncertjét 1917 októberének egyik vasárnapján. Ez egy általa rendezett képkiállításhoz kapcsolódó rendezvénysorozat zárása volt, amelyen Palló Imre is fellépett. Azt írta a hangversenyről, hogy "A város küldöttséggel várta a már akkor híres nagy énekest. Büszkén mutattuk meg neki a hatalmas plakátokat, amelyek őt tenoristának tüntették fel. - Csakhogy én baritonista vagyok! - mondotta erre jóízűen Palló Imre. -Nálunk ez nem fontos - mondtam én -, a közönség éppúgy szereti a baritonistát, mint a tenoristát..."

Szervezett Baján szabadliceális előadássorozatot a Budapesti Feminista Egyesület, Cholnoky Jenő földrajztudós, Lázár Béla, az Ernst Múzeum igazgatója, Marczali Henrik történettudós, Móra Ferenc író, régész, Lyka Károly festő, művészettörténész és sok-sok más nevezetes személy közreműködésével.

Rendezett képkiállítást is, melynek jövedelmét a szegény sorsú gyermekek feruházására a városnak adott át. Sokat tett a modern képzőművészet megismertetése érdekében, ilyen témájú cikkeket, tárcákat írt a helyi lapba, és előadásokat tartott.

A Posztó és Takarógyár R.T. létrehozásában is volt egy kis része, mert a MOKTÁR betegszabadságon lévő tisztviselőjeként ő hívta fel vezérigazgatója, dr. Mekler Gyula figyelmét arra, hogy vegyék meg a Duna-parti telket a várostól, ahol később a gyárat létesítették.

A Rottenbiller utcai Scala Hangversenyiroda titkára 1919. szeptember 15-től, ahol a vidéki hangversenyek rendezésével bízták meg. Az első ilyen munkája két és három zongorás hangversenyek szervezése volt. " A három Kotányi-nővér (Nelly, Erzsi és Klári) rögtön keresztkérdések tüzébe fogott, s az iránt érdeklődött, hol lesz az első hangversenyük. A pillanat tört része alatt eszembe jutott a válasz: Kecskeméten vagy Baján - mondtam. Hogy miért éppen ez a két város jutott eszembe? Azért, mert én Baján születtem, és ott éltem tanulmányaim befejezéséig, édesapám pedig Kecskeméten született, és így ott is eltölthettem néhány nyarat; ez volt az a két város, amelyet abban az időben személyesen ismertem..." - vallotta könyvében. Kecskeméten rokonai és barátai segítségével sikerrel meg is tartották a hangversenyt.

Igyekezett önállósítani magát. Azzal a javaslattal állt elő, hogy a Teréz körúti Musica Zongorakereskedelmi R.T. zongoraüzlete legyen hangversenyiroda is. Valóra válthatta javaslatát, és 1920-ban annak irodavezetője lett.

Rövidesen - 1921-ben - betéti társasági alapon megalapította a bajai dr. Monasztery Sándorral a Koncert Hangversenyirodát, amely előbb az Irányi utca 21-23., majd a Váci utca 23. szám alatt működött 1949-ig. Ügyvezető igazgatója lett a vállalatnak, jogász fivére a jogtanácsosa, és titkára Szász Miklós. Sokéves küzdelemmel kezdte új szakmájában működését, és fokozatosan nőtt hangversenyrendező vállalatának sikere és Kun Imre tekintélye a nemzetközi hangversenypiacon.

Még 1930. január 11-én jegyezte el az 1907-ben Budapesten született Hoffer Klárát, és ugyanazon év március 20-án házasságot kötöttek. Két lányuk született: 1931-ben Ágnes, aki a mérnöki pályát választotta, és 1988-ban halt meg. Egy fiú- és egy leánygyermeke van. 1935-ben született Annabella.

Helyzete kezdett reménytelenné válni, 1944. június 30-án, elbocsájtották állásából. Júliusban már napot is emlegettek, hogy mikor is kerül sor deportálására, de régi jó ismerőse, Langlet professzor, a Svéd Vöröskereszt vezetője segített. Két gyermekét elhelyezték egy otthonban, hozzájuthatott a Svéd Királyi Követség igazolásához, kapott egy Vöröskereszt Schutzbriefet. Ez olyan útlevélféle irat volt, amely Raoul Wallenberg követségi titkár eljárása révén mentesítette őt és családját a sárga csillag viselésétől, és a munkaszolgálat alól. Nem voltak kötelesek csillagos házban lakni, és nem vonatkozott rájuk a kijárási tilalom. Így lett a Svéd Királyi Követség mellett működő Svéd Vöröskereszt alkalmazottja, ezáltal megmenekült családjával együtt a deportálástól.

Egy évig az Állami Hangversenyiroda vezetője lett 1949 augusztusának végétől, majd az akkor alakuló Magyar Hanglemezgyártó Vállalat művészeti titkára 1951. június 1-től 1957. március 30-ig. Kettős állása volt 1956 januárjától szeptemberig. Hanglemezgyári tevékenysége mellett vezette a Liszt Zongoraverseny Irodát.

A Magyar Rádió meghívására 1957-ben a műsorcsere rovat főállású vezetője lett. Innen ment nyugdíjba, de élete végéig szaktanácsadója volt a zenei osztálynak, és mellékállásként a Budapesti Zenei Versenyek és Fesztiválok igazgatója maradt.

Annabella lánya pszichológus, három fiú édesanyja, és apja egykori budai, Küküllő utcai lakásában él pedagógus férjével és két fiával. Itt beszélgettem vele nemrég, felelevenítve édesapja emlékét, bajai múltját, és reprodukálhattam a hangversenyekről, művészekről számomra immár 24 évvel ezelőtt elmesélt történeteit, hiszen ő volt a zenei világ élő anekdotatára. Abban a lakásban, ahol most is a Sugovicát és a Szurdéliát ábrázoló festmény és a zseniálisan rajzoló bajai születésű Dezső Alajos karikatúrái díszítik a falakat. Ahol sok-sok dokumentum őrzi emlékét. Itt eleveníthettem fel azt a bajai látogatását is, amikor meghívtam szereplésre, és 1967. március 17-én a "Szóljanak a bajaiak..." rendezvénysorozat keretében Egy hangversenyrendező naplója címmel, ritka zenei illusztrációkkal emlékezett életútjáról. A rengeteg emlék, kézirat és autogramgyűjtemény elkápráztatott, pedig levelezéseinek nagy részét már a MTA Könyvtárának adományozta családja. Lánya azt mondta édesapjáról, hogy "Nagyon szerette a művészeteket, de tisztában volt azzal, hogy igazán nagy művész sohasem válhat belőle. Ezért életét annak szentelte, hogy a művészetek és az emberek között teremtsen kapcsolatot. Szenvedélyesen gyűjtött minden régi művészeti emléket. Tevékenységével vagyont sohasem gyűjtött, de számtalan jó barátot igen."

Régóta tudom - hiszen ifjúkoromban részt vehettem a még 1926. augusztus 8-án alakult és csodálatosan működő Liszt Ferenc Kör hangversenyein -, hogy példamutatóan segítette szülővárosának zenei életét. Számtalan híres művész szereplését tette lehetővé Baján. Élete utolsó napjáig ugyanilyen példamutató ügyszeretettel dolgozott a művészetért.

Amikor 85. születésnapján a hivatásának nesztorává magaslott Kun Imrét köszöntötték, dr. Bernhart Sándor is levelet írt neki Amerikából 1977. október 15. keltezéssel. Ezt írta városunk egykori polgármestere: "De felhasználom az alkalmat ahhoz is, hogy mint a bajai egykori Liszt Ferenc Kör elnöke, s Baja város volt polgármestere is szóljak Hozzád, s megköszönjem mindazt a támogatást, amit a város zenei életének fejlesztése érdekében szép múltú egyesületünknek és városunknak nyújtottál." (Sic!) Ezt a levelet már nem olvashatta, mert váratlanul - 1977. október 3-án - elhunyt életének 86. évében. A Dohnányi-emlékkiállításról jött haza, amelyhez dokumentumokat kölcsönzött. Előszobájában rosszul lett, és azonnal meghalt. A Magyar Rádió és a Nemzetközi Zenei Versenyek Irodája saját halottjának tekintette. Hamvasztása után október 18-án temették el a Farkasréti temetőben. Haláláról a napilapok sorra megemlékeztek.

Kun Imre a magyar zenei élet egyik nagy öregje volt, a magyar impresszáriók doyenje. Művelt, rokonszenves egyéniségével, jó szervezőképességgel és halk szóval munkálkodott fél évszázadnál több időt a zene szolgálatában. Hazánkba hozta a század világnagyságait, és kitűnő zenei ízléssel a legkiválóbb magyar művészeket ismertette meg a nagyvilággal. Szép élete volt, mert szinte mindenkit ismert a világ nagy zeneművészei közül, többeket barátjának is mondhatott. Így személye élő anekdotatár és memoárgyűjtemény is volt. Társadalmi karriert is csinált, a művészvilág és a társaság kedvelt tagja lett.

A nagy hangversenyrendező irodák nemzetközi szervezetbe tömörültek. Az 1928-ban Párizsban megtartott alakuló ülésen kimondották létrehozását. Alapító tagja lett a Zenei Versenyrendezők Nemzetközi Szövetségének, beválasztották a háromtagú elnökségbe, s elfogadták javaslatát, hogy első ülésüket Budapesten tartsák meg, amelyre 1929-ben sor is került. Így lett gróf San Martino olasz főúrral és az amerikai Lammonddal alelnökként irányítója az internacionális hangversenyéletnek, a nemzetközi műsorkapcsolatok kiszélesítésének. Javaslatának eredményeként 1931-ben római kongresszusukon döntötték el, hogy az első Liszt-zongoraverseny Budapesten lesz, amelyet 1933-ban meg is tartottak. Ez a genfi székhelyű nemzetközi szervezet - amelynek működtetésében segítségére volt nyelvtudása, mert franciául jól, németül és angolul is beszélt - a második világháború kirobbanásáig működött, majd később új szövetség megalakulása követte.

Jelentős szerepe volt a magyarországi zenei versenyek rendezésében, amely hangversenyrendezői pályafutásának szerves folytatása volt. Így 1948-ban a Bartók-fesztivál és Bartók-versenyek; 1956-ban a II. Nemzetközi Liszt-verseny és Bartók-fesztivál; 1959-ben a Haydn-fesztivál és -verseny; 1960-ban az Erkel-énekverseny és -fesztivál; 1961-ben a Liszt-Bartók-zongoraverseny; 1963-ban a Casals-gordonkaverseny és a Weiner Leó-kamarazene-verseny létrehozásában és szervezésében több művészgeneráció számára egyengette az érvényesülés felé vezető utat.

Gazdag tapasztalatait két évtizeden át mint a Magyar Rádió rovatvezetője hasznosította. Emlékét egy róla készült dokumentumfilm is őrzi.

Szerkesztésében 1920-ban Budapesten jelent meg Grill Károly Könyvkiadó Vállalatánál a Művészeti szótár című kézikönyve. A 30 év művészek között című könyvét 1960-ban adta ki a Zeneműkiadó. Ennek egyes fejezetei zenei illusztrációkkal többször elhangzottak a magyar, a genfi, a párizsi, a berlini és a varsói rádióműsorokban is. Második, átdolgozott, bővített kiadása ugyanennél a kiadónál 1965-ben jelent meg. Tervbe vették német nyelvű kiadását. Már fodítását is megkezdték, de valamilyen okból nem lett belőle semmi. Utolsó munkája - egy fiatalon elhunyt, tehetséges Dohnányi-növendék - Faragó György zongoraművészről Szegedi Ernővel közösen írt könyve volt. A Zeneműkiadó jelentette meg 1970-ben a Nagy magyar előadóművészek sorozat XI. köteteként.