Kliegl József

(1795-1870)

A zseniális nagy magyar feltaláló Baján született 1795. december 25-én. Nemesi családból származott, bár nemesi rangot Márffy Lipót III. Károly királytól nyerte 1727-ben, s fiúváfogadás útján lett nemessé a Kliegl család. Apja Bács-Bodrog vármegye táblabírája volt.

Születési idejét a különböző források másként jelölik. A bajai római katolikus plébánián kereszteltek anyakönyvének 1795. évi 508-as folyószám alatti latin nyelvű bejegyzése rögzíti: "Én, Ranich István apát, aki Szent Péternek a Bodrogh-i monostorából való és bajai plébános vagyok, megkereszteltem a december 25-én született csecsemőt, aki a Bács megyei Kligl Józseftől és a bajai Zlinszky Anna házastársaktól származik. A neve: József és István. A keresztszülei: Perill. Due Antonie özvegy valamint Latinovics István Bács megyei biró."

Vezetéknevének írása sem egyezett meg mindig az anyakönyvi bejegyzéssel. Előfordult a Kliegel és Kliegl változat is. Saját maga legtöbbször az utóbbi módon írta családi nevét. Használtá(k) alkalmanként a csébi (Cséb helység földesurai voltak), a bonyhádi (Bonyhád fele egykor őseinek birtokában volt) előnevet, és nemességet szerzett elője, Márffy Lipót aranysarkantyús vitéz, vármegyei főjegyző családnevét is. E keresztségben kapott József és István keresztnéven kívül egy bajai újságcikk a Péter névvel is "megajándékozta".

Életéről kevesebbet, küzdelmeiről többet tudunk. Baján kezdett iskolába járni, egyetemi tanulmányait Pesten végezte. A lehetőségek közül a neki leginkább tetsző katonai pálya mellett döntött. Bécsi garnizonokban katonáskodott, a tiszti rangig felvitte. Beleszeretett egy szegény bécsi család lányába. A napóleoni háborúk végén csatában megsebesült, kórházba került. Felgyógyulása után a testőrséghez helyezték át. Amikor bejelentette, hogy nősülni akar, és ki a jövendőbelije, tiszti rangjáról le kellett mondania, és letette az egyenruhát.

Korán árvaságra jutott. Mire elérte a nagykorúságot, már nem volt sok átvennivalója a szülői vagyonból, mert annak nagyobb részét elnyelték az örökösödéssel járó adósságok.

Otthagyta Bécset, hazajött Bajára, ahol gazdatiszt lett. Megyéje esküdtnek is megválasztotta. A tetterős Kliegl azonban ezt a pályát nem tartotta élethivatásának. Megnősült 1822-ben, majd feleségével, gyermekeivel és vagyona maradékával ismét Bécsbe ment. Ott beiratkozott a képzőművészeti akadémiára festészetet tanulni.

Családjával 1828-ban Pesten telepedett le, ahol festészetből próbált megélni. Eleinte nélkülözött. Nemsokára csendéletek, miniatűr arcképek, festmények készítésével képes lett családját eltartani, és találmányain is dolgozhatott. Saját nyilatkozata szerint 1833-tól, 38 éves korától kezdett el gépészeti kérdésekkel foglalkozni. Érdeklődése régebbi volt, gyermekkorától kezdve érdekelték a gépek. Bécsi tartózkodásainak idején tanulmányozta a múzeumokban látható masinákat. Látogatott gyárakat és nyomdákat, de nem volt ideje mélyrehatóbban gépészettel foglalkozni. Kitűnő matematikus volt, ez segítette találmányainak megszerkesztésében.

Első találmánya egy számológép és egy búvárhajó volt. Ekkor egész családjával Bábon élt, Nyitra megyében, gróf Zichy József vendégeként, annak birtokán, ahol a grófi család tagjait festette. Mindkét találmánya csak terv maradt. Számológépének további sorsa ismeretlen, de érdekes dolgot írtak erről az akkori újságok. Azt, hogy Párizsban egy francia - akinek testvére Bábon lakott - talált fel számológépet, éppen olyat, mint Klieglé. A búvárhajó tervét - amely "a víz alatt járhat" - 1835-ben közölte. Túl fantasztikusnak találták és elutasították.

Nagy igény volt a XIX. század elejétől kezdve arra, hogy tökéletesítsék a nyomdai munkákat. Az egész világon folytak kísérletek a nyomtatás főbb szakaszainak: a betűszedésnek, az osztásnak és a nyomtatásnak gyorsítására. Fő műve a nyomdai szedő- és osztógép egész életét végigkísérő vezéreszméje volt. Ötlete 1833 körül fogant meg, s 1834-ben szerkesztett gépének mintadarabját szegényesen, papírlemezekből és fából csinálta. Pozsonyi műhelyében készült a gép, amelyet valószínűleg Zichy gróf támogatott. A készítés valósággal lázba hozta, remegett egész testében, és hetekig nem aludt. Gépéről sem rajz, sem modell nem maradt fenn. A korabeli leírás szerint lényegét tekintve olyan rendszerű volt, mint a századunk első felében működőké. Saját leírása szerint osztógépe sem volt túlságosan bonyolult. Megszemlélhették Pozsonyban, a Domb utca 135. szám alatti, első emeleti lakásában. Működési elve a Magyar Tudós Társaság 1840. június 15-ei ülésén elhangzott beszámolóból ismerhető meg, mert gépéről jelentést tett egy vizsgálóbizottság. Ennek Vörösmarty Mihály is tagja volt. "Nem tagadhatjuk, az eszme itt olly merész, a' gépezet első szemre olly szövevényesnek látszik, hogy eleinte a' kivihetőség vagy inkább a' gyakorlatiasság iránt némi aggodalmat éreztünk, de a' szorosabb vizsgálat azt is eloszlatta..." -írta többek között a pártoló jelentés. Leírták azt is, hogy a szedőgép annyit teljesít, mint 13 kézi szedő, az osztó meg annyit, amely 23 szedőt foglalkoztatna. Hét évvel az akadémiai bizottság jelentése után sem tudta a találmány felkelteni itthon a kellő érdeklődést erre a közhasznú gépre.

Létrehozásáért sok mindennel meg kellett küzdenie. Felesége tanácsára felajánlotta a magyar országgyűlésnek. A pozsonyi diétán 1839-ben bemutatta gépét a "főrendi és karok táblája tagjaiból" alakult bizottságnak, melynek elnöke Batthyány Lajos gróf volt, majd Pesten "a' műértők, gyámolítók, 's ledvelők előtt". Pozsonyban 1840-ben bizottság is létesült Kliegl segélyezésére.

Nehezen viselhető csapásként érte az, hogy fantasztának minősítették. Az egyik róla szóló írás szerint "szerencse, miszerint Kliegl nem él a középkorban, mert könnyen máglyán végezhetné". Súlyos gondok nehezedtek rá.

Pulszky Ferenc 1841-ben az Atheneaum című lapban felhívással fordult az olvasókhoz, melyben vázolta, hogy csak nyolc heti munka és 600 pengő forint hiányzik a gép elkészítéséhez, amelyhez hatvan embertől egyenként csak tíz pengő forint segélyezést kért. A sajtó hiába ismerte fel a találmány értékét, mindössze kilencven pengő forint jött össze.

A sikertelen gyűjtés után barátai azt javasolták, kísérletezzen külföldön találmányával. Kossuth Lajos írt is erről. Lelkesen köszöntötte a feltalálót. Elismeréssel méltatta a találmány nagy jelentőségét, bámulva eszét, amely ilyen művet teremtett, és fejet hajtott előtte, de azt javasolta: "Menjen Kliegl, gépével ugy a' mint most van Münchenbe, Párizsba, Londonba, New Yorkba, tegye ki közlátományra három napig, és asztalára özönlenék a pénz..."

Kliegl állásfoglalása azonban így hangzott: "nem bátorkodtam az eszmét mezítelenségében a világ elé bocsájtani, tudván, hogy nem vagyok Amerikában, Angol- vagy Franciaországban, hová ugyan az okoskodás utasított de nem szívem".

A pénz itthon azonban nem ömlött asztalára, a gondoskodás ritkább lett. A reformkorszakban gyűjtést indítottak számára 1800 forintos kerettel, de csak 400 forintot tudtak beszedni.

Kiadtak Pesten egy kétkötetes antológiát 1842-ben, az úgynevezett "Kliegl könyvet", amelyet Garay János szerkesztett, és Landerer és Heckenast könyvnyomó intézete ingyen állított elő. Az akkori könyvkiadók 5 forintos áron hozták forgalomba. Az előszóban Pulszky Ferenc írt a feltalálóról. Báró Eötvös József, gróf Mailáth János, Szemere Pál, Vachot Imre és mások - írók és politikusok - írásait jelentették meg benne. Közölték Garay János Az új Guttenberg című, Klieglről írt versét is. Azzal a reménnyel adták ki, hogy bevételéből Kliegl befejezheti gépét, de csalódtak, mert nem egészen ezer forintot hozott.

Habsburg József főherceg, nádor is megtekintette a találmányt, és saját pénztárából havi 100 forintot utalványozott részére, amit a nádor haláláig (1847) megkapott.

A kormány 1848-49-ben nem adott pénzt a gépre, így készítését abbahagyta. Festészetből és zongoraleckék adásából élt 1949 februárjáig, amikor a kormány Nagyváradra küldte, az ottani fegyvergyárba, az egyik osztály főnökének.

A szedőgép támogatására 1848-ban új "Kliegl könyvet" akartak kiadni. Időszakos kiadvánnyá szerették volna fejleszteni, de ez a terv is meghiúsult.

A szabadságharc bukása elsodorta érvényesülési lehetőségét. A nyomdászat magyar úttörője legnagyobb találmányát nem valósíthatta meg, pedig nagy szüksége lett volna rá a nyomdaiparnak. Mi lett művének sorsa? Még 1873-ban a Nemzeti Múzeumban volt, jó állapotban. Aztán 1925-ben az a lehangoló hír járta, hogy eltűnt a múzeum gyűjteménytárából. A gépet keresték, de végleg elveszett. A találmányról rajz, szabadalmi leírás nem maradt, csupán egyetlen ceruzarajz billentyűzetének elhelyezéséről, amelyet a feltaláló készített.

Később a vasutak keltették fel érdeklődését. Az egysínű vasút problémájával foglalkozott 1845-ben. Ezt egy szlavóniai fakitermelő vállalat kívánta felhasználni. Szakértői bizottság vasúti rendszerét megfelelőnek tartotta, de amikor kocsija már teljesen készen lett, a társaság feloszlott, a költségeket a feltaláló fizethette. Amikor egy évvel később újabb társaság alakult, ismét szerződött, és 400 öl (közel 760 m) hosszú pályát is épített a próbakocsinak, de ez a társaság is csődbe jutott. Szomorúan írta feleségének: "Rám rohantak a hitelezők, perbe idéztek és a bíróság elmarasztalása következtében a kocsi rövid pályámmal együtt eladatott".

Megszerkesztett hegyi pályára alkalmas olyan gőzmozdonyt, mely terheléssel is könnyen vette az emelkedőket, különleges fékjeivel pillanatok alatt, rézsútos pályán is minden ponton meg tudott állni. A mozdony csak tervrajzokban volt meg. Amikor a semmeringi hegyi pályát építették, szabadalmaztatni akarta tervét Ausztriában, de a bécsi találmányi hivatalban ellopták, mások illetéktelenül felhasználták. Így a semmeringi hegyi pályán az ő elképzelése szerint épített mozdonyok jártak.

Vasúti találmányairól Petőfi Sándor is írt naplójában 1848. április 12-én: "Klieglnek, a nagy gépésznek új találmánya van. Egy végtelenül tökéletesített vaspálya, melyen hegynek és völgynek utazhatni, kanyarodhatni jobbra balra, s elkészítése csak felényibe kerülne, mint a mostani vaspályáké, s így az utazási költség is a mostaninak csak fele lenne!... Milyen nyereség!" Leírta, hogy a feltaláló kínálta találmányát gróf Széchenyi István közlekedésügyi miniszternek is, aki sajnos nem nézte meg, másokhoz küldte. Petőfi az elutasítás miatt kárhoztatta Széchenyit, de azt írta, hogy valójában nem is ő a hibás, hanem Kliegl, mert Magyarországot választotta születési helyéül.

Vasútjáról, melyet főleg a fővárosnak szánt, 1848-ban külön munkában is megemlékezett, leírta lényegét, annak kálváriáját: "Figyelmeztetés az új egysínrendű vaspályára, amely a mostani költségek felével építtethetik, de mellyen hegyen, völgyön és legkisebb kanyarulatokban láthatni, párhuzamba véve a mostani rendszerrel. Kiadja Kliegl József, annak feltalálója."

Modellje, mint későbbi kutatásokból kiderült, József nádor gyermekeinek játéka lett.

Tervezett egy ún. sínlerakó mozdonyt, amely magával vitte a síneket. Minden valószínűség szerint ez volt a későbbi hernyótalpas jármű őse. Bővebb adatok e találmányról nem maradtak fenn.

A szabadságharc ügyét támogatva szórólöveg elnevezésű találmányát a nagyváradi fegyvergyárban készítette. Mielőtt alkalmazhatták volna, a harcoknak vége lett.

Feltalálta a hangjegyíró gépet. Ezt a műszaki alkotást saját anyagi erejéből el tudta készíteni. A "hangszedő" géppel Liszt Ferenc, Erkel Ferenc, Ábrányi Kornél és más neves zeneművészek is tettek kísérletet, játékukat papírra vetette a gép. A próbák kielégítőek volt, de nem akadt felkarolója. Találmánya megvételére gyűjtés indult, melyből 1137 pengő forint, 40 krajcár és 10 darab arany maradt meg. Ez a pénz lett élete utolsó szakaszának egyetlen komoly anyagi forrása. Találmányát megvették, és ünnepélyes keretek között átadták a Nemzeti Múzeumnak. A hangjegyzőgép további sorsa az lett, hogy nyoma veszett. Előbb egy lakásba került 1905 körül, ahol a vele játszó gyermekek tönkretették, majd a feledés homályába veszett.

Említést érdemel még találmányai közül az aratógép, amit valószínűleg 1858-1859-ben konstruált. Modell-bemutatóját lakásán tartotta, ahol kisfia húzta a mintadarabot, és a hivatalos szakértői bizottság "el volt ragadtatva működésétől". Azt írta az egyik lap: "Kliegl Pesten van s új aratógépet talált fel. Azt mondják, hogy a géppel egy ember két-három óra alatt egy holdat learathat." Ezzel a találmányával a mezőgazdasági munkát akarta megkönnyíteni. E modell sorsa is ismeretlen.

A hatvanas években feltalálta a sztereotip matrica-készítő gépet, amely helyettesítette a szedőgépet, feleslegessé tette az osztógépet. Működési elve hasonló volt a hangjegyíró gépéhez. A működőképes találmány és rajzai meg voltak fia, Kliegl Dénes nyugalmazott adószedő birtokában Pozsonyban, de további sorsa ismeretlen.

Életének utolsó harmadában, a szabadságharc bukása után Kliegl ismeretlen helyen bújdosott. Egy változat szerint Aradon telepedett le 1849-ben, gépeit 1851-ben házbér fejében lefoglalták. Egy forrás szerint elárverezték. Ez idő tájt tűnt el osztógépe. Más forrás alapján közbenjárásra egy személy helyette kifizetett 90 forintot, míg a lakbéradósság különbözetét - amely már 1300 forintra duzzadt - Pest városa egyenlítette kis, így az árverés elmaradt. Ezen változat szerint gépeit előbb a vakok intézetében őrizték, majd 1860-ban a Nemzeti Múzeumba szállították. Annyi derült még ki róluk, hogy 1910-ben ipari kiállításra vitték, ahonnan többé nem kerültek elő.

A szabadságharcban fiai és veje is Kossuth zászlaja alatt harcoltak. Egyik a komáromi fegyverletételnél került fogságba, a másikat büntetésből besorozták az osztrák seregbe. Lányának honvéd férjét elfogták. Amikor a bukás után a viszonyok enyhültek, Kliegl is előkerült, és dolgozni kezdett, de pangás állott be, senkinek sem jutottak eszébe találmányai.

Tíz gyermeke közül hét nevelkedett fel. Korán lett özvegy, így a négy legkisebbet 1845-től legidősebb lánya, Laura (Schulz Róbertné) nevelte Pozsony megyében. 1861-1862-ben, de feltehetően 1860-ban is ennél a lányánál élt, a Pozsonytól 20 km-re lévő Bazinban, majd Pestre ment. Helyzete nem volt fényes, harmadik emeleti hónapos szobájában dolgozott, sokáig főleg zongoraleckék adásából, festésből, másolásból élt, de gépek szerkesztésével is foglalkozott. "Volt neki egy nagyreményű fia, akiben öreg napjainak gyámolát nevelé, ez nemrég mint mérnök dúsan jutalmazott állást nyert és ekkor hirtelen meghalt" - írta Jókai Mór.

Kliegl sokat utazott az országban, utolsó éveiben ismét festegetett, s reménytelen küzdelmében apróbb találmányait értékesítette. A pesti Cziráky-ház harmadik emeleti szobájában élt, elfáradva a munkában és a várakozásban, idegrendszeri zavarokkal küszködve, ínségben, míg a halál nem végzett vele.

Halálának idejéről, helyéről is eltérő adatok vannak. A legelfogadhatóbb szerint 1870. január 7-én halt meg, 75 éves korában Pesten.

Kliegl unokaöccse (húgának fia), Kászonyi Dániel, Kossuth lelkes híve, az emigrációból hazatérve, a nyolcvanas évek elején a Népszava szerkesztője volt. Még életében kiadta német nyelven visszaemlékezéseit. Ebben többször említi nagybátyját, akit tehetséges költőnek, muzsikusnak, elég jó festőnek, ritka mechanikai zseninek és túlságosan becsületes embernek jellemez, aki két emberöltővel megelőzte korát, és még többel a magyarországi viszonyokat.

Kliegl a szerencsétlen feltalálók sorába tartozott, üldözte a magyar zsenik fátuma, a meg nem értés, a sikertelenség. Nem alakult sorsa szerencsésen, s hiába remélte a kezdeti nagy sikerek alapján, hogy gépei meghódítják a világot. Rendkívüli dolgokat fedezett fel ez a sokoldalú, el nem ismert lángész. Találmányát nem tudta értékesíteni, szegénységben élt, gépei elkallódtak, elfelejtették.

Külföldön felfigyeltek munkáira, melyek végleges formában nem készültek el. Külhoni lapok tudósítói jöttek Pozsonyba látni a nyomdászat magyar úttörőjének alkotását. Nevét felkapták az európai újságok, híres lett. Megfigyelők is jöttek külföldről, majd megszületett - egyszerre több helyen - a szedőgép. Nehéz az összefüggéseket megállapítani, de megtette ezt Jókai Mór a hírlapírás eszközeivel: "Szegény Klieglnek volt egy nagyreményű találmánya, a betűszedőgép, ezt most egy külföldi ember hírdeti, mint sajátját". Egy fél évszázaddal később pedig Amerikából kaptuk a linotyp és monotyp nyomdai eljárásokat. Kevés elismerés jutott osztályrészéül, nevét hamar elfeledték itthon és külföldön. Kísérletei a szerencsésebb feltalálókat juttatták az elismeréshez.

Kliegl 1840-ben lépett először a sajtónyilvánosság elé. Értekezései, cikkei a pesti, pozsonyi és bécsi lapokban jelentek meg.

Szülővárosa a század elején fedezte fel fiát, foglalkozott azzal is, hogy emléktáblát állít, de erre nem került sor. A budai első kerületi iparoskör 1936-ban tervezte, hogy megünnepli a szedőgép feltalálásának centenáriumát. Erről cikkeztek 1938-ban a bajai újságok is. A bajai ipartestületet is foglalkoztatta a centenárium megünneplésének gondolata. Borsay Jenő megbízott múzeumvezetőt 1939-ben a polgármester felkérte a bajai származású szellemi nagyok emlékének megörökítésére. Akkor felmerült ismét Kliegl József neve a vele kapcsolatos tárgyi és írásos emlékek gyűjtése, de a háború megakadályozta a kezdeményezést.

Ükunokája, Kliegl Sándor szobrászművész kompozíciót készített, rajta dombormű portréjával, amely a Ferences-templom oldalánál lévő parkban áll, s utca is viseli Baja nagy fiának nevét.