BECK KÁROLY

(1817-1879)

A 19. század végén Baja a dunai szállítás előnyeit kihasználva nagy gabonakereskedelmet folytatott. A Galiciából idetelepült zsidóság egy része is ezzel foglalkozott. Karl Beck, bajai születésű osztrák-német költő apja is gabonakereskedő volt. Móric Beck négy gyermeke közül Henrik korán meghalt, Siegfried kereskedő lett, Vilmos pedig jónevű festő, rajzoló, aki az irodalomban is működött Willy Beck néven.

Az elsőszülött Károly 1817. május 1-jén született Baján. Apja a fiút a kereskedői pályára szánta. A gyermeket ortodox szigorúsággal próbálták nevelni. Fejlődésében nagy szerep jutott anyjának, aki művelt asszony volt, és vonzódott a költészethez. Nem tudjuk biztosan, melyik nyelv volt anyanyelve, de az akkori zsidóság többsége németül, vagy jiddisül beszélt. Van olyan nézet is, hogy csak kilenc éves korában tanult meg németül. Baján az iskolában kitűnt gyors felfogásával. Itt szerezte meg latin tudásának alapjait. A latin verspályázatokon mindig az elsők között volt, amiért egyszer a kalocsai érsek megjutalmazta egy kis aranykereszttel. De ismert volt csínytevéseiről és álmodozásairól is. Sokat barangolt a városban és környékén, szívesen időzött a város végén élő gondtalan cigányok között.

Amikor a család Pestre költözött, 12 éves volt. Előbb idegenkedett a várostól, de hamar alkalmazkodott az ottani élethez. Gimnáziumba járt, ott is jó tanuló volt. Kitűnő latinsággal írta fogalmazványait, és sokat olvasott, túlerőltetve gyenge szervezetét.

A bécsi orvosi egyetemre 16 évesen iratkozott be. Ottani működése azonban főleg csak az irodalomra korlátozódott. Megismerte közvetlenül is a német irodalmat, verselni kezdett, lapokba irogatott.

Apja kívánságára 1835-ben kénytelen Pesten gabonakereskedő-segédnek beállni. Ezt a munkát csak 8 hónapig bírta. Főnöke - aki ifjan verselgetett - felhívta apja figyelmét költői tehetségére. Így az apa engedett a már sokfelől jövő biztatásnak, és 1836 júniusától elengedte fiát a "kis Párizsnak" nevezett Lipcsébe, amely akkor a német szellemi élet és a hírlapírás legjelentősebb központja volt. Csakhamar feltűnést keltett költészetével - verseit ki is adták -, és azzal, hogy politikai menekültnek adta ki magát. De azzal is, hogy zsinóros magyar ruhában és sarkantyús csizmában járt. Lipcsében beiratkozott a bölcsészeti karra, mert a rendőrség nehezen tűrte az idegeneket. A fiatal író művésztársai körében az irodalomnak és a művészetnek élt.

Lipcsében - az Ifjú Németország mozgalom központjában - a Drezda-Lipcse vasútvonal megnyitására írt versével alapozta meg hírnevét. Legnagyobb sikerét első verseskötetével érte el, az ifjúság költőjévé vált.

Meghívást kapott Weimarba Goethe menyétől, hogy "írjon ott, a neki egyedül méltó helyen." Heteket élt, alkotott Goethe házában, ez volt életének legboldogabb időszaka.

Pestre 1841-ben azzal a reménnyel tért vissza, hogy híre-neve alapján ott gyökeret verhet, de nem kapott kellő elismerést. Szerkesztői állást vállalt, részt vett a Der Ungarn című szépirodalmi lap szerkesztésében. Közömbösek voltak vele szemben, sőt hazája iránti hűtlenséggel vádolták. Mielőtt újrakezdte csavargásait, 1842. május 27-én áttért az evangelikus, más források szerint a református vallásra. Ismét Bécsben lakott 1843-tól, mivel pesti szerelmi kapcsolatának vége lett, s ez odébbállásra késztette.

Bécsben barátságot kötött nagy költő honfitársával Nikolaus Lenauval.

Nyugtalan szelleme 1844-ben Berlinbe hajtotta, és 1845-től nagyobb felolvasó körutakat tett. Pestre megy 1846 tavaszán, ahol megismerkedett Petőfivel, akinek költészetét már ismerte, s néhány versét németre fordította. Ezek azonban nem tetszettek Petőfinek, s közlésükhöz nem járult hozzá. Az európai forradalmi hullám Berlinben érte 1848 tavaszán. A császárhoz intézett jóhiszemű verse miatt - amelyben a magyar hazafiak védelmében emelt szót - elfordultak tőle, és az osztrák reakció dühét is felkeltette. Az év nyarán hazatért, de csalódva visszament Bécsbe, ott telepedett le. Otthont alapított végre a nagy vándorköltő, de magánélete is balszerencsésen alakult, ugyanis 1849 karácsonyán megnősült, feleségül vette Julie Mühlmannt, aki fél év múlva, a kolerajárvány idején meghalt. A csapás után 3 évig bolyongott Poroszországban, Svájcban, Magyarországon, de nem talált nyugalomra. Pesten próbált szerencsét 1855-ben, de sikertelensége Bécsbe sodorta. Ismét bejárta 1861-62-ben Németországot, és felolvasásokat tartott. Újra Pesten élt 1863-65 között, megérte ott atyja, festő öccse és anyja halálát. Magyarországot 1873-ban látta utoljára, végképp Bécsben telepedett le.

Közel hatvanévesen, 1876-ban másodszor nősült, feleségül vette a 24 éves Friedericke Meistert. Az öregedő, és utolsó éveiben szegénységben élő, beteg költő javára Pesten gyűjtés indult, hogy gyógykezeltethesse magát, de 1879 elején szélütés érte, és ugyanezen év április 9-én meghalt Bécs Währing kerületében. Április 12-én temették a Bécs melletti matzleinsdorfi temetőben. A bajaiak hatalmas babérkoszorút vittek sírjára "Baja város dicső szülöttjének" szövegű magyar felírással. Bécs város utcát nevezett el róla a XVIII. kerületben.

A költőt kortársai szertelen, gazdag fantáziájú, magyar érzelmű álmodozónak, másrészt nyugtalan, túlfűtött temperatumúnak tartották. Egyszersmind nagyra becsülték és szerették. Műveiben uralkodó volt a magyar elem. Költészetének fénypontját a Jankó című magyar tárgyú verses regényével érte el. Különösen szabadságszerető hangja tetszett az olvasóknak. Meteorként csapódott a német irodalomba, és mindenkit meghódított. Az 1848-as forradalmat előkészítő politikai költészet képviselője volt, ezekkel érte el a legnagyobb hatást. A szegények és üldözöttek védelmére kelt műveiben. Politikus költőnek indult, ez hozta számára a sikereket, de visszatorpant a forradalomtól, és lassan megindult az ismeretlenség homálya felé. Nem adta meg magát könnyen, nagy költő akart lenni, de ereje nem engedte. Szabadságszeretete megmaradt, de visszafogottabb, tartózkodóbb lett. Magyar érzelmű, de német nyelvű költővé vált, s ebben szerepet játszott zsidó származása is, amely korlát volt közte és a magyar irodalom között.

Első két kötetét a szabadság szolgálatába állította. A hazából című kötettel 1852-ben a kibékülést kereste a hazafiakkal. A Vértezett dalok című gyűjteménye és az Utazó poéta című munkája 1838-ban jelent meg. Ezt a Csendes dalok követte 1840-ben. A következő évben Saul címmel drámát írt, amelyet Pesten is bemutattak. Élete nagy műve a Jankó, a magyar csikós című verses regénye 1841-ben jelent meg, melyet báró Eötvös József úrnak ajánlott. Berlinben 1844-ben műveiből újabb kötetet adtak ki, majd A szegény ember dalai című könyvében szociális eszmékről írt. Egy regényt írt 1853-ban Mater Dolorosa címmel, de ez nem hozott elismerést. A Galambok a fészekben című verseskötetét 1866-ban adta ki. Utolsó gyűjteménye 1870-ben jelent meg. Folyóiratokat is alapított és szerkesztett.

Az 1830-as 40-es években Beck sikeres költő volt Közép-Európában, ismerték verseit. Költészetének témái között a természet is szerepelt. A Dunáról azt írta, hogy teljes szépségében csak magyar földön mutatkozik a folyó. Érdekességként elmondható, hogy egyik verse megihlette Johann Strausst is. A valcerkirály 1867-ben kezdte írni talán legnépszerűbb művét, a Kék Duna keringőt, amelyben a vezető szólamot énekes interpretálja. Kezéhez kapta ehhez Josep Weyl költeményét, de el sem olvasta a nehezen böngészhető kéziratot, csak a címét. Erről jutott eszébe egy másik, még diákkorából ismert vers, amelyet kívülről tudott, s melynek Beck volt a szerzője. Így serkentette alkotásra a bajai származású költő a szép kék Dunáról írott verse - amelyben ifjúkorára emlékezett - ifjabb Johann Strausst, a Kék Duna keringő megírására. (Zenéjéhez Strauss csak később alkalmazta Weyl versét.)